2019. szeptember 1., vasárnap

Volt egyszer egy... Hollywood


Aki hosszabb ideje olvas, ne adja ég, ismer, az tudja, hogy nem ülök be csak úgy random filmekre, mert azért a mozinak is van egy ára, mégis, vannak olyan rendezők, akiknél ez a szabály nem működik. S mivel van egy enyhe Tarantino-fétisem, ezúttal is így volt, mert bár nem látványfilm, de na. Moziban kell megnézni először.

Anno képes voltam dévédét venni, mert Tarantino-filmről volt szó, a többi jó volt címke nélkül is.
De ez én vagyok, ugyebár.

Az Avatar óta nem voltam úgy moziban, hogy belépésnél kígyózott a sor, olyan teltház volt, hogy fullon ment a klíma, és csak két reklám volt egy film előtt.


ONE UPON A TIME… IN HOLLYWOOD
amerikai szatíra, dráma, 2019, 161 perc
Rendező és forgatókönyv: Quentin Tarantino

Szereplők
Leonardo DiCaprio – Rick Dalton
Brad Pitt – Cliff Booth
Margot Robbie – Sharon Tate
Emile Hirsch – Jay Sebring
Timothy Olyphant – James Stacy
Margaret Qualley – Pussycat
Luke Perry – Wayne Maunder
Al Paino – Marvin Schwarz
Mike Moh – Bruce Lee



Egy valamikor neves színész és kaszkadőre próbálnak víz felett maradni a filmek hazájában, míg az előbbi szomszédságába Polanski és felesége költöznek, az utóbbi pedig megismerkedik pár hippi fiatallal, akik folyamatosan csak egy „Charlie-t” emlegetnek. A szálak azonban összefonódnak.



Gondolatok
Kezdjük azzal, hogy a trailer egy nagy kamu. Tuti, hogy az emberek többsége Manson miatt megy be a moziba, vagy az ominózus mészárlásos éjszaka miatt. Viszont, SPOILER, nem úgy van benne a filmben sem Manson, sem a Család, sem Sharon Tate, ahogy azt mi várnánk.
Maradjunk ennyiben.


Mansonról a film alapján nem derül ki sok minden, a Családról viszont annál több. Megmutatja, hogy lázadó, unatkozó gyerekek összessége volt, és a megjelenített alakokról el is tudnám hinni, hogy nagy az isten állatkertje. Fricska ez az egész bandának, ha úgy vesszük.

Tate-et nem ismerem nyilván személyesen, kicsit talán infantilisnek van ábrázolva, de azért szép emléket emelnek neki, és nem kegyeletsértés az, ami a filmben van. – Arról az éjszakáról még sokáig nem lehet filmet készíteni, amit megértek. Margot Robbie nagyszerű színésznő, bár ebben a filmben nem sok mindent csillogtatott meg a tudásából. Bájos.

A két főszereplőnk nagyon jól működött együtt. A lepukkant, kiégett, valamikor nagy színész, és a bájgúnár kaszkadőr, aki bármikor képes egy-két pofont kiosztani. DiCaprio és Pitt hihetetlen páros volt, szépen kiegészítették egymást.

Csóri Bruce Lee szolgáltatta a film legnagyobb poénját szerintem, de ezt döntse el mindenki maga.


Az is tetszett, hogy szereplőiben azért visszaköszöntek a korábbi filmek. Ha képes valaki összekötni a színészek eredeti karakterét, a jelenetet, ahol megjelennek, illetve a többi filmet, akkor kellemes.

Nem tipikus Tarantino, nem folyik orrba-szájba a vér. Persze folyik, de nem folyamatosan. A hangulata, a képi világa, a zenéi, a vágások mind-mind illeszkednek az univerzumába. Önmagához képest viszont lassú film, érezni lehet a hosszát, ugyanakkor, pont annyi jelenet van benne, amennyi kell, mert így visszagondolva, nem lehetne belőle mit kivágni.
Egyetlen egy hosszú jelenet van benne, amit unalmasnak találtam, amikor a farmon keresi Pitt az öreget.



Amúgy, tudva, hogy az események mely este felé menetelnek, és látva azt a küszködést, amit valahol mindenkinek el kell fogadnia, jelesül, hogy az élet nem áll meg nélkülünk, ez valahol nyomasztóan szomorú film.
Jó, persze, viccesre veszik, de tudva, hogy a reklámokban szereplés régen a lecsúszást jelentette – manapság ugye már komoly pénz van benne -, keserédes mosolyt csal az arcomra.
A hatvanas évek Hollywoodja csodálatos az én szememnek, és erre rendesen rá is megy. Hosszú másodpercekig nézhetjük az öreg benzinfalókat (kocsik), a mozik feliratait, plakátjait, a ruhákat, mindent. Annyira átjött ez az egész, ha tényleg ilyen volt.

Leginkább a Ponyvaregényhez tudnám hasonlítani, de nem annyira patchwork, mint az, inkább egy kitekintésekkel teleszőtt egy kerek egész.


Az, hogy Dalton (DiCaprio karaktere) egy forgatáson tölti az idejét, végül is, egy szép allegória arra, hogy két kitalált és egy valós személy életéről szól a film, hogy mennyire lehet különböző ugyanaz a világ két különböző személy világára. Az egyik felfelé menetel, a másik tartással próbál lecsúszni, a harmadik, aki megérdemelné, hogy ott legyen a helyükön, nem csak a nyomukban, feloldódik a fegyverhordozó mellékkarakter szerepében.
Ha belegondolok, ez azért tűnik lassabb filmnek, mert három különböző élethelyzetet mutat be, amit simán rá lehet húzni a mi életünkre is, aminek a végén ott állunk a saját képmásunkkal. Végigjátsszuk az életet, és megpróbáljuk eladni a legnagyobb „szart” is, majd, amikor megvették, dohogva kisétálunk.
Ennyi volt. Vége főcím.
Amúgy, ha jönnek a betűk, maradjatok a feneketeken, lesz még jelenet. ;)

Tarantino hiányozni fog nekem nagyon, ha tényleg visszavonul. Hhhhhhh…

2 megjegyzés:

  1. Meg akartam nézni... Még mindig meg akarom nézni, csak az elmúlt 3 hétben beteg voltam... Remélem nem veszik le még műsorról, elmegyek egyedül is, mert senkit nem érdekel rajtam kívül, nem értem miért... Várom már! (De előtte meg kellene gyógyulni. :/)

    Amúgy... Tetszett az összefoglalód, szóval még jobban várom már... :D
    Bár nekem Tarantino nem tűnt sose vérengzősnek (nem köt le a sok vér, ha jó a történet, fel se tűnik... Pl a Kill Billben nem emlékszem hány száz ember halt meg, de az megmaradt, hogy nagyon jó film volt, érdekes történettel), szóval szerintem itt se fog feltűnni, hogy nincs sok vér. :D

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nemrég került moziba, szerintem még egy ideig lesz. :)

      Nem, nem fulladt sosem trancsírpancsba, viszont van egy védjegye a vérengzős jeleneteinek, amiről tudod, hogy Tarantino. És néha már várod, hogy a filmjeiben legyen. Itt is, de nem annyira markáns, mint eddig bármelyikben.

      JOBBULÁST!!!!!!!!!!!!!!!!!!!

      Törlés