2019. július 13., szombat

Tükrözés trükközés


Zsófival beszélgettünk a másolásról. Na jó, konkrétan egymásnak fakadtunk ki. Ő írt is róla a napokban egy posztot. Bár nála reagáltam, úgy gondoltam, a komment formájú kisregényemet megörökítem itt is.

Az ő bejegyzését ITT tudjátok elolvasni.


Már régebben is felmerült ez a probléma. Lehet, hogy nektek annyira nem az, de mi, akik megküzdünk egy-egy poszttal, igen, legyen szó az alkotás bármely változatáról; írás, rajz, fotó, ruhák…stb. Nagy nehezen megszülünk valamit, és erre jön egy ember, aki ráültet egy indigóra, majd végighúz rajta minket, mintha ő te/mi akarna lenni.
Csak ez nem fog összejönni, mert:


Úgy gondolom, hogy a másolás egy bizonyos pontig nem baj, mert születésünktől kezdve így tanulunk. Anyu mosolyog, mi is. Természetes reakció, hogy eleinte apa és anya dolgait másoljuk, majd ahogy nő a világunk, szélesedik azon emberek köre, akiket lehet. Ugye, eleinte a mimézis és az imitáció egy tanulópálya, mely később arra szolgál, hogyha szeretnénk megérteni a velünk szemben álló embert, akkor lemásoljuk a tulajdonságait. Mondjuk akkor is, ha huzamosabb ideig vagyunk összezárva valakivel, átvesszük azt, hogy ő milyen. Ahogy viselkedik, ahogy beszél, ahogy öltözködik.
Néha tudatosan, néha nem.

Akarva, akaratlanul is lemásoljuk egymás valóságát. Hányszor kaptam én is meg. Olyan vagy, mint a Reni. Úgy beszélsz, mint a Viki. Hasonlítasz anyádra (mindig kijózanított). Sőt, volt egy szokásom, amit átvett egy kolléganőm, és anno megjegyezte Andris, hogy ne másoljam őt, holott fordítva történt. De ez olyan, mint az ásítás. Leutánozzuk. Egyszerűen kell az, ami a másikban is megvan, és amiről úgy gondoljuk, belőlünk hiányzik, ne adj isten, pozitív mások szemében – valójában a mienkben, mert szeretnénk olyanok lenni -, akkor magunkévá tesszük.
Aztán ez vagy passzol hozzánk, vagy nem.
S pontosan ezt csináljuk akkor is, amikor az adott embert tanítani akarjuk. Előszedjük a számunkra bántó, idegesítő szokásait, és karikírozva bár, de az arcába toljuk. Azt hiszem, erre mondhatjuk, hogy tükröt tart a másik, vagy magunkat látjuk benne.

Lemásoljuk az érzelmeit, a mozdulatait, a gondolkodását, és az alkotó emberek esetében, a műveiket is.

Keressük a személyiségünket. Ez egy élethosszig tartó feladat. Szeretnénk valahova tartozni anélkül, hogy kinéznének onnan. Mit csinálunk hát? Elkezdjük felvenni a környezetünk tulajdonságait, megnézzük, mi a jó – ignorálva a negatívat -, és lemásoljuk. Ez egy lehetőséget ad, hogy jobbak legyünk, de a következőt jegyezzétek meg:


Belőled egy van, de ugyanazok a források állnak rendelkezésre neked is, ami nekem is. Nem muszáj pont ugyanazt kivennünk a kalapból. Mert véletlenül lehet. Egy tartalom juthat két embernek eszébe, de nem ugyanazokkal a szavakkal érzünk, gondolkodunk. Ne görcsölj rá, ha mást dob a gép. Ne akard azt kivenni, amit én. Ráadásul, ha egyszer történik meg, legyintünk. Ha többször, az már gáz. S jobbára többször, és változtatás nélkül.

Másrészt, mióta fent vannak az írásaim neten, ellopják. Nem véletlenül dolgozom mostanság a másolásvédett oldalakon. Mert van, hogy legyintek, hiszen nagyobb a füstje, mint a lángja, de van, hogy vérszemet kapok, és szétcincálom az illetőt, aki lopkod. Néha mások szólnak, hogy hát helló, ez ismerős, nem a te írásod? Megnézem, de, az enyém. Ráadásul olyan pofátlanul, hogy semmit, még egy helyesírási hibát sem javít ki az illető.


Inspirálódni nem para. Sőt, ha használsz egy gondolatot, kérdezd meg, viheted-e? Nem hiszem, hogy forrásmegjelöléssel is azt fogják mondani, hogy no-no, nem szabad. A kép sem baj, míg nem a sajátodként adod el. De dolgozzál vele, ha már viszed. Ha mindenképpen vinni akarod. Van Helyesírási önképző, Szinonima szótár.


Sajnos, ez a fajta „mirroring” ideiglenes megnyugvást nyújt, mert azonnali megoldást kínál. De hosszú távon csak belekavarodunk a saját lelkünkbe, hogy mit, miért, hogyan.

Mindig is azt mondtam, ma már igazán egyedülállót alkotni nem lehet, mert túl nagyra nőtt a piac, mégis, hiába van másolat, lehet úgy keverni a kártyákat, hogy az jó legyen, nézzük csak meg Ward, Kenyon, Adrian és Showalter világát. Vagy a Harry Pottert és a Csontvárost. Vagy az Alkonyatot és a Szürkeötvenet. Detto ugyanaz, de visszatérve a másolásra. Emlékeztek még Tanya Grotterre? Az orosz varázslótanonc történetére, mert az író úgy gondolta Rowling fejére nő?


Megengedte. Szemléltetés. Hiába más, akkor is csak másolat.

Az utánzás gyönyörködtet, mert a rajongás legkifejezőbb formája, de kérlek. A másolás egy eléggé kezdetleges tanulási folyamat maradványa, ám, aki benne marad egy életállapotban, annak nem lesz más eszköze. Akkor inkább nőj fel, vagy hagyd abba.

Ezen mondjuk, én nem szeretek, nem is szoktam rugózni. De a másolónak több követője van, mint nekem, és tudjátok, eléggé elkedvtelenít, néha ezért is gondolkodom az írás feladásán. Az én történeteim másnál sokkal érdekesebbek, nálam annyira nem. S ebben az a szép, ha abba is hagyom, neki bőven lesz elég táptalaja a túlélésre, mert keres egy másik embert.

Szóval, a másolás nem gáz, de legalább csináld jól, mert elég hamar idegállapotba lehet tőle jönni, Móni.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése