2019. július 11., csütörtök

Frankenstein-komlexus


Tavaly videóra vettem a gondolataimat, melyek olvasás közben támadtak, sőt, a saját agymenéseimet is a Fantasztikus világok című könyv kapcsán. Az egyik ilyen 18 perces lett. Azt szolgálták, hogy valahogy fogyasztható formába öntsem a gondolataimat az ajánlóhoz, amit megírtam végre, és hat oldal lett. Biztos lesz a korábbi ajánlóm és eközött az írás között némi átfedés.

De kezdjük el a kályhától építeni a dolgokat.


Azért szeretek írni és olvasni fantasyt és sci-fit, mert ezáltal tudok kiszakadni a saját világomból. Az olvasás miatt ezer életet megélek, az írás miatt pedig, kiadom azt, ami foglalkoztat. Fel tudom dolgozni. Nem csak itt a blogon, hanem a másik oldalakon is. Mert néha, amikor nem mondhatom ki kerek perec, mi van a fejemben, akkor be kell csomagolni, és a szereplők szájába adni a szavaimat, ők végzik el azt, amit én nem tudok.
Másrészt nincsen idő és történelmi korlátja, sem az, kiket szeretnék szerepeltetni benne. Nyilván kell kutatómunka hozzá, és a saját korlátaim közé szorítva mozgolódom. Minél hardabb a gondolatvilág, annál nagyobb szükségünk lesz egy mögöttes tudásra. Nyilván én se tudnék megírni egy Trónok Harcát, ha nem ismerem behatóbban a rózsák háborúját. Minthogy küzdök a saját világaimmal rendesen, mert nem egy áll azért, mert még folyik a kutatómunka. Kérdezgetek, olvasgatok, jegyzetelek, s nincs ez másként sem, amikor olyat olvasok, amit nem értek.
Ilyen szempontból Greg Egan Diaszpórája megedzett, és Liu Háromtest-problémája is. Konkrétan égett a telefonom, mert kerestem a kifejezéseket, hogy megértsem a szöveget.

Kétségtelen tény, hogy mindig egy társadalmat írnak le, mind egy korrajz az író szemén keresztül. Az megint egy más kérdés, mennyire merítkezik bele a magánszférájába, és mennyit emel be a valóságából. Mennyire szubjektív, objektív, szűk körű vagy tágabb. Ez általában olvasás közben dől el.
Jobbára, mindig haladunk a nagyobb volumen felé.

Nagyon sok írás a jogokról szólt. Mindenki harcolt a jogaiért. Ahogy az egyik idézetben is van, arról, hogy az adott társadalom ismerje el a jogokat a jogokra. Jöttek vérfarkasok, jogokért harcoltak. Jöttek vámpírok, jogokért harcoltak. A mutánsok, a zombik is, csodálom, hogy a xenomorfok (alien) nem harcolnak a jogaikért.
Be lehet azonosítani őket az adott kor valamilyen kisebbségi társadalmába, mert a könyvben például erős párhuzamot vontak a mai közösségi-függő fiatalokkal, mondjuk, én azt inkább a robotizációra vezetném le, mert ugyanúgy programozva vannak. Vagy kondicionálva. Lényeg, azt csinálják, ami beléjük van kódolva.
A migránsokat azonosították a zombikkal. Ösztönszerűen túl akarnak élni, kvázi nincsenek céljaik, csak jönnek. Szétterjednek, akár a pestis. A vérfarkas lehet egy olyan kisebbség, ami fogyatékkal él, mert mondjuk, nem tudja irányítani a problémáját. A vámpírok pedig, legyenek a mások (LMBT).
Akár a másokkal (Trónok Harca) is lehetne kezdeni valamit, mint a fenyegetés, amit senki sem ismer el. Akár morális fenyegetés. Mindegy.
Szóval, ők így mind Pride-ot tarthatnának, hogy fogadjál el vagy be minket, és adjál jogokat, és kötelezettségeket (mert, ha az egyik van, akkor a másik is jár a csomagba mellé).

És itt kiütközött az, ami a Sci-fi politológiájában is benne volt, a „mi” és az „ők” kérdésköre. A jogok deklarálása és azok gyakorlásának aspektusai arról szólnak, hogy enged teret a többségi társadalom a kisebbségnek.
Mondjuk, itt vannak a robotok. A munkájukat féltik az emberek. Nem feltétlenül gondolom, hogy kiváltják az emberi munkát, de megkönnyíthetik az életet, minthogy némely esetben teszik is. Majd, ha öntudatra ébrednek, mint a Skynet, akkor majd elkezdhetünk félni, akkor lesznek komoly problémák. (Mi az élő? Mi az ember?)

Öntudatra akkor ébredünk, amikor megfogalmazódik a lázadás gondolata, s mikor lázadsz, kis barátom? Amikor már nincs vesztenivalód. Mikor nincs? Amikor elvesznek tőled mindent, ami hozzáad az emberi mivoltodhoz. Meggátolod a vámpírt, hogy nem adsz neki többé két deci vért per nap? Kicsapja a metszőfogát, aztán elharapja a torkodat. A robotot szétszereled? Ha van MI, ami reprodukálni tudja magát, akkor reszeltek (kitérhetnénk a fekete gazdaságra is, de nem).

Másrészt. Hova integrálom őket? A felső tízezerhez, aki a saját tagjait is megválogatja, s amilyen nehéz bekerülni, olyan könnyű kiesni onnan? Sőt, el ne higgyük, hogy felhígulnának másokért. Zárt közösség. A középosztályhoz, ami megrántja a vállát, mert kvázi nincs? Vagy az alsó fertályhoz, ahonnan amúgy is jönnek?
Megint másrészt. Felmerül azért a kérdés, ők akarnak-e integrálódni? Valójában, ténylegesen?
Itt van a Beavatott is. Melyik a jobb? Ha valaki egy csoportba tartozik, több csoportba is, vagy, ha csoport nélküli. Az utóbbi a legrosszabb, mert arra nincs rálátás.

Ez átvezet egy másik pontra, miszerint, mindig lesz ellenfél, akik voltaképpen ugyanazért küzdenek, csak a saját módszereikkel. Előkerül az identitás kérdése. Ha én most beolvadok, akkor egy leszek. Nincsen annyi jogom és kiváltságom, ellenben több kötelezettségem lett. Akkor lehet, ez mégsem annyira buli. Kicsit olyan, minthogy fogadjál be, de tartsál meg így mégis. Ők sem akarnak beolvadni.
Ha én elősegítem, hogy ő megmutassa magát, hogy ő is része, akkor az értékes tagjává teszem a társadalomnak, vagy csak egy tagjává teszem, mert nem mindegy, ahogy a hogyanja sem.
Az integrálással nem alázom-e meg? Nem különböztetem-e meg jobban?
Akarjuk-e? Nem akarjuk? Nem akarjuk, mert miért nem marad mindenki ott, ahol van.

Ha meghozok egy döntést, miszerint megmutatom magam, annak viselnem kell minden következményét. Mintha fel kéne nőnöm, csak hirtelen. Felelősséggel tartozom magamért. Nem csak egy oldala van ennek.
De szívesebben olvassuk el, hogy Jacob (Alkonyat) kint él a rezervátumban, de ő választotta, hogy ott marad, szóval, te nekem te ne lázadozzál össze-vissza. A True Blood vámpírjai embereket öltek, és fúj, lehurrogták őket. Kérdés. Mert az ember ne köpje szembe magát, mert ők is megtették?

Meg kell találni azokat a szükséges pontokat, hogy mitől számít egy másik embernek? Mert valaha az volt? Akkor a zombik is azok. Mert gondolkodnak? A gépek is azok. A többin szemmel látható, hogy az. Identitása van mindenkinek, több szinten is. De a többséghez kell alkalmazkodnia a kisebbségnek. A többség mondja azt, hogy én befogadlak, elismerlek téged, viszont cserébe az én szabályaimat követed.

Ez a be- és elfogadás mechanizmusa és dinamizmusa. A „mi” és az „ők” konfliktusa. Félünk tőle, és nem tudjuk kezelni, mert más. Miért? Merő egóból. Így soha nem lesz megoldása (ahogy egyes esetekben kérdések sincsenek – a valóságra vetítve, ha nincs kérdés, márpedig számos esetben nincs, akkor minek keresünk válaszokat?!)
Ha az egyén szintjén nem megy, a társadalomén se fog.

Batman halad a korral, hozzá idomul. A többi fantázia világ viszont mindig az individuum és a hatalom szembenállására koncentrál. A YA esetében még rendben van, mert kell valami pozitív megerősítés, hogy nem semmirekellő, a komolyabb könyvekben a szabályrendszerek és az azokkal való együttélés jelenik meg.

Mindenkinek nehéz. A másoknak is az, talán nekik egy kicsit nehezebb. De ezért vannak a fékek és balanszok, a hatásmechanizmusok.

Na, most, hogy megpróbáltam kifejteni a Frankenstein-komplexust, megyek, mielőtt beperel a mikróm, hogy miért nem emancipálom, és használom rendeltetésszerűen.



UI: Elképzelt világokról beszéltem.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése