Könyvheti parajelenség

Sokszor megénekeltem már, hogy nekem a Könyvhét, a Könyvfesztivál olyan kikapcsolódás, amit csak nagyon ritkán élek meg. Szórakozom, közben jár az agyam, főleg, ha jön velem valaki, vagy ne adj isten, szóba tudok valakivel elegyedni. Teljesen furcsa vadidegen emberekkel vitákat folytatni egy-egy stand portékája előtt.

Utóbb keserédes érzelmeket kaptam. Csütörtökön mentünk ki pácolódni az emberek és standok forgatagába, de én visszamentem egyedül pénteken, mert pár könyvet meg szerettem volna venni, és egy táskát is.

De, mint koncertre sem vagyok hajlandó egyedül menni, ezentúl erre az eseményre sem vagyok hajlandó egymagam beállítani.

Romantikus filmeket nézve, bepárásodott szemmel figyeljük, ahogy főhősünk küzd a lányért. Utána megy, zaklatja, gyakorlatilag csak közvetlen közelről rá nem ordít, hogy vegyél már észre, mert itt vagyok és szeretni akarlak. A romantikus filmek is károsak valamennyire, ezért is, amit leírtam.

Biztos valakinek romantikus, amikor valaki üldözi és megeszi a lelkét, az életét azzal, hogy legyen az övé.

De ez élesben már annyira nem poén.

Van egy ember, akinek szimpatikus vagyok. Szerinte ez első látásra szerelem, még sosem érzett ilyet, habár teljesen, totálisan nem kíváncsi a nevemre – kategorikusan kijelentette, én Sziszi vagyok, és kész. Csak haza akart kísérni, udvarol. De nem. A szememben nagyon nem. Kedves, aranyos, de ennyi. Nincs meg az, amiért beengedném a magánéletembe. Aztán jött a duzzogó időszak, majd gondoltam, mindenki túltette magát ezen, kommunikálhatunk normálisan is.

Nem gondoltam volna, hogy kimegy a Könyvhétre, ezért pénteken munka után kimentem. Bambultam, kerestem a megfelelő standjaimat, amikor valaki csak úgy kikapta a kezemből a szatyromat, hogy majd ő viszi. Olyan zavarban voltam, hogy az agyam elfelejtett gondolkodni.

Ott duruzsolt a fülembe, hatvanszor elmondta, hogy ő tényleg és igazán, és csak lökte a szerelmes szöveget, amivel a nem szerelmes ember lánya baromira nem tudott mit kezdeni. Szememre vetette, hogy megint a főnökasszonyommal jöttem ki, kvázi utánam ólálkodott. Vásároltam, de összpontosítani nem tudtam, csak bolyongtunk a standok között, miközben én meséljek magamról.

Nem vagyok csevegős lány, főleg, ha sokkot kaptam, főleg, ha olyannal kell csicseregnem, akivel nem akarok.

De közben ment az érzelmi lehúzás, az, hogy őt nem érdekelték a könyvek, de én csak nézelődjek. Tájékoztatásul közlöm, a fejemben egy másik emberrel nehéz másra figyelni, főleg, amikor az egyik standnál megjegyezte, hogy úgy köszönnek nekünk, mintha egy pár lennénk, és biztos csak miatta mentem ki.

Olyan szintű menekülhetnék tört rám, hogy azt el nem tudom mondani.

A felhúzott várfalam köré ástam egy jó nagy árkot, savat öntöttem bele, és előkerült némi szögesdrót.

Rettentően kellemetlen volt. Életem egyik legkellemetlenebb élménye.

Sajna, ha más felé vagyok elköteleződve, akkor hiába csinál bármit, akkor ott nem megy. Lehozhatja a csillagokat is az égről, nem. Nem a távolság, nem a kor, egyszerűen van, amikor tudod, hogy nem passzoltok.

Sajnos, én ilyen típus vagyok, hogyha buldózerrel jönnek, hajlamos vagyok tankot ragadni. Aztán ezt csak rosszabbítja az, hogy megcsinálok valamit, amit nem akarok, elmondom szépen, hogy nem, de csak azért is.

Az, hogy valaki üldöz, nem romantikus. A szememben erősen para.

Hazafelé azért nézegettem magam mögé, hátha.

Csak remélni tudom, hogy most már abbafejezi, miután elmondtam, ez egyszeri volt, soha többet, semmit nem fogunk csinálni közösen. Maximum mosolyogva leszámolom a kellő csavarmennyiséget.