2019. június 11., kedd

Egy kicsit az érintésfóbiámról


Nálam most ez különösen aktuális, mert aki nem tud csajozni, az valamiért úgy gondolja, a testi érintéssel elérhet bármit is. Úgy veszi el a visszajárót, hogy végigsimít az ujjaimon, vagy feljogosítva érzi magát, hogy megfogja a derekam, ha a létra felé igyekszem.

Múltkor egy pasi számlaírás közben elmarta az ujjaimat, és nézegette, masszírozta, simogatta őket, és minél inkább próbáltam elhúzni csinos kis kacsómat, még jobban rászorított az ujjaimra. Biztos, hogy valakinél bejön, nálam az ellenkezőjét érte el.
Annyira verni kezdett a szívem, hogy szinte már fájt, elfogyott a levegőm, és rám jött egy rég érzett sírógörcs szédüléssel karöltve. Kolléganőm mondta, hogy most menjek ki. Valósággal kirongyoltam az eladótérből, majdnem felökleltem a főnökasszonyomat, aki csak annyit látott, hogy levegőért kapkodok, és olyan vagyok, mint akit lemeszeltek. Megkérdezte, hogy mi a baj, én meg hisztérikusan bőgve – küzdöttem az életemért, na – közöltem, hogy megfogták a kezemet.


Nyilván, nincs rám tetoválva, hogy nem szeretem az érintést, nem tudhatja mindenki, de szerintem, pont ezért nem is kellene másnak az intim szférájába belemászni.
Még otthon is, két órával később is hiperventilláltam.


Sosem voltam nagy ölelkezős, nyúlkálós fajta, és nem is tudok épeszű magyarázatot adni erre az egészre. A puszit és a kézfogást is csak azért gyakorlom, mert kötelesség, de alapvetően, ha nem kell, nem csinálom.
Valakinek a masszázs mennyei megváltás, engem lever a víz a tudattól, hogy valaki hozzám ér. Ha sír egy barátunk, akkor érintéssel biztosítjuk, hogy minden rendben lesz. Én képtelen vagyok erre. Ha már valakit megölelek magamtól, az nagy szó, és igen kevés ember van, akivel ilyen a kapcsolatom.
Ez nektek nem mond semmit, tudom, viszont nekem nagy szó, hát még azoknak, akik valamilyen oknál fogva szeretnek is.

Nincs különösebb bajom a tömeggel, a tömegközlekedéssel. Ott is morgok, ha hozzámérnek, de az nem kényszer, nem direkt. Ha nincs kedvem heringeskedni, gyalogolok. Egyszerűen, csak nem értem és nem élvezem azt az emberi szokást, hogy idegenek ismerkedés, kedveskedés célján belemásznak az aurámba.
Sosem bírtam az arcom csipkedését, a homlokom bökdösését, semmi ilyet.

Otthon jó volt a családi környezet, szerető családban nőttem fel, de ennek ellenére is hamar kialakult bennem, hogy az érintéssel nemcsak szeretni, hanem bántani is lehet. Van egy tippem a miértemre, hogy miért alakult ez így nálam, de az túlontúl személyes.
Azt tudom, hogy amikor édesanyám kenguruban hordott, akkor is toltam el magamtól.


Tudom, hogy létszükséglet az érintés, mégis, egyedül az állatokkal sikerül azt a fajta kontaktot kialakítanom, hogy még negyven fokban is melegítsük egymást. Emberekkel egyszerűen nem megy.
Illetve, nagyon kivételes esetekben van bújásvágyam vagy kényszerem, és van olyan, akinek öröm elveszni a karjaiban, mert nagy, és erős, és biztonságot ad, és a világ egyben van, de ez itt ki is merül.

Az érintés szeretetében, elfogadásában nagy szerepet játszik a gyerekkor, a későbbi tapasztalatok, a környezet, és maga a személyiségünk is.
Nem szeretnék belemélyedni ennek a dolognak a pszichológiai elemzésébe. Nem félek a baciktól, és a néha enyhe, néha súlyos mizantrópiám számlájára sem írnám ezt. Biztos van benne egy adag önbizalomhiány, és a belső viharaim.
Ugyanakkor, ami számomra a legvalószínűbbnek tűnik, hogy mivel ez egy nagyon intim kapcsolódási forma, nem gyakorlom, mert esendővé válok általa. Úgy érzem, rendesen meggyengít, és beengedek valakit vele a falak mögé, ahol így vagy úgy, de meg fog sebezni. S itt visszakanyarodva a vívódásaimra, harcaimra, csak felerősíti őket.

Nem akarok vagy tudok még szembenézni velük, nem akarom újraélni őket, és a másokba vetett bizalmatlanság sem segíti elő, hogy ez az állapot változzon.
Rengetegen visszaéltek a bizalmammal, és igen, ez egy olyan pont, ahol azt mondom, hogy három lépés távolság, és ne érintsd meg a bőröm, még ruhán keresztül se, ahogy a lelkemet se fogod a szavaimon keresztül.

S ha valakinek ezt magamban megszavazom, eléggé tud bántani, amikor az bukik ki a száján, hogy csak kötelességből ölelem meg, mert ha nem tenném, akkor kitenne a lakásból…stb.


Képtelen vagyok az érintés által kimutatni az érzéseimet, én ezt máshogy teszem annak ellenére, hogy néha hiba kizárni ezt, vagy a másik félnek sértő lehet. A szeretteimhez, a családomhoz se viszonyulok másképp.

Világéletemben magamnak való voltam. Nem magányos, igazság szerint, nem érzem magam annak, bár a külső szemlélőnek így tűnhet, és van páncélom, falaim, és néha sündisznó módjára tudok viselkedni, ám ez mind csak önvédelem.
Mivel mások nem látják, nem ismernek, nem tudják az okát, csak annyit érzékelnek, hogy több, mint egy karnyújtásnyira állok meg, keresztbe vetett karral és lábbal, de ennyi. A személyes terembe, a lelkivilágomba nem engedek be akárkit. Főleg nem egy idegent.

Lehet, hogy dolgoznom kéne ezen, de ha őszinte akarok lenni, nem akarok ezen munkálkodni. Nekem ez megfelel így, ahogy van, csak jobban kell figyelnem arra, hogy mások semmilyen okból kifolyólag ne érjenek hozzám, és az ismerősök se sértődjenek meg azon, ha nem nyalom körbe őket.

(Btw. Iszonyat kevés képet találtam, amin megfognak, ölelkezem…stb)

2 megjegyzés:

  1. Kicsit összemostad a dolgokat. Az, hogy nem az érintés a szeretetnyelved, az rendben, akkor más. De hogy vadidegenek tapogatnak munka közben??? azért az ő tahóságuk és undorító közeledésük ne legyen már a te hibád. Egész konkrétan senkinek nem csipkedjük meg az arcát?? a derékátfogás meg ölelkezés, kézmegfogás az olyannal normális, akivel intim kapcsolatban vagy. És nem érhet hozzád, ha nem akarod, fogja vissza magát. Munka közben, eszem megáll. Itt a határ szerintem. Menjen sztriptízbárba, ha ilyen hajlamai vannak. Tök normális vagy, az hülye, aki ilyeneket csinál veled.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Összemostam, persze, hogy összemostam. Korábban már írtam erről, évekkel korábban, hogy nekem az ölelés nem a szeretetnyelvem, viszont, akinek az, az kérdés nélkül alkalmazza, és megsértődik, hogy nekem nem az.
      Az pedig kettős probléma, amit felvetettem, és az előző témakör a része, de nem ugyanaz.
      Azóta azért voltak meredekebb dolgok, és komolyan azon agyalok, kurvázni kellene küldenem. Nem csak egy darab hús vagyok, viszont úgy tűnik, valamiért könnyű rám így tekinteni. Nem csak a bejegyzésben említett embernek, de valamiért azt hiszik, ez az egész bejön, hogy ezzel könnyű / lehet csajozni.

      Törlés