2019. május 26., vasárnap

A ház, amit Jack épített


Tervben volt már, hogy írok róla, mivel Trier bácsi filmjeivel fura viszonyom van. Leginkább viszonyom van, szerelmes vagyok, élvezem az összes apró elejtett jelenetet, és szó szerint falom a filmjeit. Tetszik a világuk, a mondanivalójuk, a szimbolikájuk.
Pont ezért, amikor láttam, hogy jön egy új alkotás, tűkön ülve vártam, hogy végre megnézhessem.


The House That Jack Built (2018)
dán-francia-német-svéd lélektani horror* (155 perc)
Rendező és forgatókönyv: Lars von Trier

Szereplők:
Jack – Matt Dillon
Verge – Bruno Ganz
lady – Uma Thurman / Siobhan Fallon Hogan / Sofie Grabol
Simple – Riley Keough
Al – Jeremy Davis


Jack szülői nyomásra építész helyett mérnök lett, és a mai napig nem találja a megfelelő anyagot házának felépítésére. Egy napon egy idegesítő nő ül be mellé az autóba, aki elindítja egy úton, amelyre gondolni sem mert, hogy valaha ráléphet. Sorozatgyilkossá válik.


Gondolatok
Érdekes lett, mondjuk, nekem Trier bácsitól minden az, amit letesz elém. Fejezetekre bontva tálalja egy ember fejlődését és bukását. Jack karaktere eléggé frusztrált, és az általam kevésbé kedvelt Matt Dillon meglepően jó erre a szerepre. Ha egy inger kioltódik, más kerül a helyébe. Ha nem sikerül kioltani, hiánypótláshoz folyamodunk. Az ez okozta kielégületlenség pedig, beteges formákat ölthet.


Erich Fromm munkásságából is sokat merítünk, megmutatkozik ez ott, hogy milyenek a gyilkolás jelenetei, melyeket megszakítunk monológokkal, amit Jack önmagához intéz.
A film végéig eszembe se jutott, hogy akihez Jack egész végig beszél, azaz Verge, az voltaképpen Dante poklának Vergiliusa. Mindenki a maga útját járja, még a kis személyes poklában is, és el kell érni az alját – a romlás esztétikáját megérteni -, hogy felfelé vezessen az út. Ebben pedig nem az a társ, aki mellénk szegődik – ő az áldozatunk lehet csak, mint Jack életében a nők -, hanem az, aki folyamatosan velünk van: önmagunk. Azaz, akinek ezer arca van, aki a mélybe taszít a maga mételyességével, hogy aztán kalauzként, itinerként szolgáljon a józan ész berkein belül. Jack beszélgetései Verge-dzsel egy önmagával zajló párbeszéd, hogy letisztázza, hogy lett belőle az, aki.

Mellékesként megjegyzendő, ha már előkerült Fromm neve, és A rombolás anatómiájában szereplő neveket nézzük, illetve, akit első helyre sorolt benne, valamint, hogy miért volt persona non grata Cannes-ban, megérthetjük. Másrészt, Speer imádta a romokat, a gyenge anyagokat, miként Jack se tudja életre hívni életének romjait. Folyton újra és újra elkezdi, majd a végső pillanatban lerombolja azt, amit felépített.


A film maga is tulajdonképpen arról szól, hogy egy kényszeres, OCD-s, sérült ember, hogy lesz sorozatgyilkos. Eleinte ő nem tehet róla, aztán rákap az ízére. Igaz, öt gyilkosságról van szó azért, mert a belső elidegenedés és elégedetlenség zárja őt egy húsházba.
A lélek börtöne a test, és tőlünk függ, mennyire érezzük komfortosnak magunkat benne.

Megint más téma, hogy Jack attól lesz emberközeli, ahogy a gyilkosságok után bénázik. Kettősséget vált ki a tetteivel a nézőben, pont úgy változik, ahogy az ember is. A környezet, a közeg határozza meg a szerepeinket, illetve az emberi esendőség két arca is megmutatkozik.


Trier filmjei általában megosztják a közönséget.

Egyedül a kiskacsa megcsonkítását néztem befogott szájjal, a többi nem hatott úgy meg. Például a női mellből készült pénztárca. A világon volt egy sorozatgyilkos, aki papírnehezéket készített mellből. Vagy a halott gyerek/család. Persze, nem szeretjük ezt nézni, mert látjuk, hogy ilyen is van. De egy ember, aki belső viharokkal küzd, és le szeretné tenni lelkének alapköveit – az elsődleges szociális közeg a család, ami halott, aka, amihez nem kötődik – nem válogat.

Jack rendkívül önző, és van miértje a tetteinek. Perfekcionizmusa már-már elviselhetetlenségbe hajlik. Ott van a hullák lefotózása. Ha nem elég jó a kép, visszamegy, és újakat készít, hiszen az elme is torzít a szép emlékek örökké megtartásának reményében, hogy védje az egót.

Jack számára a gyilkolás művészet. Addig hajtja, míg a számára legtökéletesebb munkát nem tudja kiadni a kezei közül. Visszaköszön ez az elkészült makettek összetörésében is.
Ha kész egy mű, az alkotó benne él tovább. De mi van, ha nem tökéletes? Dologtalan lesz az illető a befejezés után? Újra lehet kezdeni, hátha máshogy sül el?

És Jack ettől fél a legjobban, mint mi mindannyian. Mi lesz vele ezután?

A gyilkosságok az emberi élet főbb mérföldköveit szimbolizálják, mint a család, a szerelem, a barátság, a házépítés…stb. Ám Jack szép lassan elveszti őket, mert a saját szájízére szabva valósítja meg őket.

A kényszeresség, a kényszerbetegség, a kényszerképzetek szorongássá alakulnak. Megszaporodnak a „mi van akkor, ha” gondolatok, melyek sok esetben belehajszolnak a saját poklunkba. – Az Uma Thurman által alakított szófosó nő billenti át Jack esetében a mérleget. Mondjuk, én is megütöttem volna, az tuti.


Mellékes.
Ez a film látszólag szól Jackről, vagy tágabb értelemben rólunk. Trier kényszerbeteg, és a nácis kijelentése miatt tiltották ki Cannes-ból. Ez is benne van valamelyest a filmben. Trier egy beteg, meg nem értett zseni. Élete és életműve ismerete nélkül nem érdemes próbálkozni ezzel a filmmel. S, ha Jack karakterét nem is tudjuk sajnálni, a glamour és diskurzus miatt, amit Trier magából beletett a filmbe, őt, magunkat, az emberi mivoltunkat lehet.

Gyarlók vagyunk mind, és cipeljük a keresztjeinket, míg azok agyon nem nyomnak minket.

Megint másrészt, Trier filmjeiben az emberi kapcsolatokon keresztül kapunk betekintést a mondanivalóba. Itt inkább már az ember saját magához való kapcsolatán keresztül. Érdekes pszichoanalitikus utazás volt ez.

Szerintem, személyesebb lett, mint az eddigi filmek, nem is annyira depresszív vagy sokkoló. Funkciója van, ami eltér a megszokottól, de abban sem vagyok biztos, hogy ez a funkció a nézőnek szól. Nekem ez egy szuper, érdekes, lekötő alkotás, nem untatott, sőt.

Mindennek ellenére biztos vagyok benne, hogy sokak számára 2,5 óra időpazarlás az egész. Szerintem, nem gyomorforgató, és nem értem pontosan, miért moziból kimenekülős alkotás. Ez a teremelhagyás a véleményem szerint, nagy fokú álszentség.

UI: A Hit the Road Jack pedig, kandírozott meggy a fekete humortortán.

*Nem, nem vagyok hajlandó csak horrornak, sem drámának, sem szatírának, sem burleszknek nevezni.

5 megjegyzés:

  1. abszolút nem gyomorforgató és nem teremelhagyós, sőt igazából horrornak sem mondanám kifejezetten, viszont két és fél óra időpazarlásnak éreztem a filmet. nem azt kaptam, mint amit vártam és a kényszerbetegségétől hol vicces hol unalmas volt már a film. Uma Thurman-t viszont én is fixen leütöttem volna, annyira irritáló volt... :D

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Tény, hogy hosszú, főleg, ha úgy van vele az ember, ahogy te.
      Jól megcsinálták annak a nőnek a karakterét. :)

      Törlés
  2. Megnéztem én is két darabban a filmet, a film jó, azzal nincs baj, de azért elég meredek a lelkemnek. És amire nagyon emlékszem a kacsás résznél, hogy mondta Jack, hogy nem volt következménye a viselkedésének.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Így igaz, ahogy mondod. Nem kapták el, nem vette ezt senki észre.
      Bennem maga a jelenet maradt meg igen élénken, és próbálom tagadni annak a leforgatását. Brrrr.

      Törlés
  3. Nekem ez nagyon furcsa, hogy sem a szülei, sem más nem szólt neki, hogy nem gyilkoljuk le az állatokat, embereket. Le sem bukott később sem! Naná, hogy vérszemet kapott. Az áldozatot sem védte meg senki, hiába kiabált.

    VálaszTörlés