2019. április 13., szombat

Ballábasan


Vannak olyan reggelek, amikor már az első szundi előtt tudod, ez nem a te napod lesz. Tudod, hogy utálsz felkelni, hogy utálod csendben végigülni az első kávét. Tudod, hogy a munkahelyen nabaszdmeg hangulat lesz, vagy jön egy vevő, akinek fingja nincs arról, mint akar – csak egy a kezében tartott csavart, de nem olyat. Amikor felhúzod a redőnyt, elvakít a napfény, amit elküldesz az anyjába, pedig három sötét hónapon keresztül azért imádkoztál, hogy égesse ki a retinádat.
No, ilyenkor jön az, hogy még hatszor nyomsz rá a szundira, nem érdekel, hogy felkelés után igyál vizet, vagy mozgasd át magad, csak kushadsz a takaró alatt, és imádkozol, hogy mégse kelljen felkelni.
Pusztán, ezeken a napokon, fejedre kéne húzni a takarót, és pizsiben, köntösben létezni, számomra egy jó nagy tégely nutellával.


Volt, amikor megijedtem ettől, mert magamban lezongoráztam, hogy biztos műdepresszióban szenvedek, vagy hisztizek. Aztán rájöttem idővel, hogy ez egy teljesen természetes dolog, főleg, ha az életem napjainak alapvető sémáját nézem.

Nem vagyok babonás, de azt tartom, reggelente, csak jobb lábbal lépek ki az ágyból. Erre a tervre nézve pech, hogy pont úgy fekszem, hogy a bal ér először talajt, azt meg ugye, nem lehet, mert megtanultuk a mesékből, ha bal lábbal lépsz ki az ágyból, akkor rossz napod lesz.
S néha nem is, de bevonzod.
Így, némi kitekert jógapózt követően, két lábra tudok állni úgy, hogy a jobb volt az első, persze, becsúszik néha egy-egy balos.

S ilyenkor egy egész napot rettegek végig, hogy mi fog jönni. Általában, nap végére elkapja a grabancomat a gubanc, és megtörténik, amitől féltem.


Egy ideje kábé csak ballábas reggeleim vannak, az utóbbi egy hétre ez fokozottan igaz. Meg kéne ezzel békélnem, mert az élethez tartozik a „nem akarom ezt” érzés.
Az élet mindig kiléptet a komfortzónából, az már más kérdés, hogy ez nekem jó vagy sem.

Szeretnék egy baromi egyszerű és könnyű életet, mint azoké a csajoké, akik fitneszvellnes lédik, és tök jól festenek minden nap, és van pasijuk, lakásuk, munkájuk, autójuk, pénzük, gond nélkül felkelnek reggel ötkor...stb. Nem vagyok ilyen, de legalább élek. Érzem, hogy zajlik körülöttem a világ.

Úgyhogy minden nap nehezen, de ráveszem magam arra, hogy kinyissam a szemem, és kikászálódjak a puha, meleg, kényelmes ágyból, és végigcsináljam a napot a kellő cinizmussal. A végére rájövök, hogy nem is volt olyan megerőltető.
De vannak napok, amikor hasonló lábon kihordott agyvérzést kívánok az összes benne szereplőnek.

Azt hiszem, erre mondják, ha egy nap nem a barátod, akkor a tanárod volt.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése