2018. október 29., hétfő

Szégyen a segítség? De hasznos.



Kétféle ember jön velem szembe manapság. Az egyik, akinek „semmi baja nincs”, de Dr. Google által diagnosztizálja magát. A másik, akinek van baja, és az „egyetlen választási lehetősége” Dr. Google. Bár, most hogy így belegondolok, mind a két tábornak van baja, csak az egyik elküld az anyámba, mert paraszt vagyok, ha kimondom, amit ő nem mer, a másik meg visszajáró síróbeteg.

Amikor beszélgetek velük, rendre azt kapom meg, hogy nem fordulnak szakemberhez. Vagy, ha meg is kísérlik ezt, akkor egy vagy pár alkalom után füstbe megy a terv. A net biztosabb, a szakember hülye, meg ciki is bevallani, hogy szükség van rá, elmenni még inkább, és csak megnyomorgat lelkileg, meg hagyja, hogy te jöjj rá a problémáidra és a megoldásokra, nem pedig azt mondja, neked ez meg az a bajod.
Sőt, a netes válasznál általában úgy van, hogy ha tíz állításból hét igaz rám, akkor valamiben szenvedek, és rám pont nyolc igaz, úgyhogy ez a baj.
Nos, meglehet, de a toronyproblémák nem itt kezdődnek, ez már tünet.


Sokuknak van feldolgozatlan problémája. Volt, hogy rendesen kitágult a pupillám egy-egy dolog hallatán. Azt aláírom, hogy sokan cipelik a múltat a feldolgozás helyett. Nem a tanulságot vonják le, hanem húzzák maguk után, mint egy régi rajzfilmben, amikor a főhős feje felett állandóan ott a viharfelhő. Na, nekik is így lebeg a tudatuk, vagy éppen tudatalattijuk a hátuk mögött. Ómen, árnyék.
S van, amin nem lehet egymagunkban túlgördülni, sem önsegítő könyvekkel, filmekkel, előadásokkal, agykontrollal, pozitív gondolkodással, meditációval…stb.
Van, hogy kell egy komolyabb lélegzetvételű segítség, mert máshogy nem megy. Ez nem kudarc, legalábbis én nem tartom annak.

De ők igen, mert:
x ciki
x úgy érzik, ez azt jelentené, megbuktak a jelenlegi szerepükben, pl. anyaként.
x félnek szembenézni önmagukkal (a hazugságaikkal)
x ha feldolgozzák a múltat, következésképpen elfelejtik a benne szereplőket.
x másokkal (hasonszőrűekkel, barátokkal) könnyebb beszélgetni, mert el lehet mozdulni a könnyebb ellenállás felé, vagy azt mondják, amit hallani akarnak.
x olvasgatnak, mert az szubjektív véleményt eredményez, és önigazolhatnak
x plusz, milyen az már, ha a haverok előtt más leszek, mint amit megszoktak?

Ezt így drasztikus kimondani, de ez tény. Szerintem az, hogy valaki állít magáról valamit, az egy súlyosabb formája annak, aki „éppen pont önmagát találja meg az idézetekben”.
Nem egóból. Sokan fordulnak hozzám lelki megnyugvásért. Őrült hálás vagyok, hogy ezt így érzik, illetve, hogy a titkuk jó helyen van a hét lakatom alatt. De sokan nem is szeretnek pont ezért beszélgetni velem, mert kimondom, amit gondolok, tükröt tartok. Ezer és egyszer megkaptam, hogy hülye vagyok, hallgassak el, igazam van, tudják, de szabjam meg, és legalább ugyanennyiszer támadtak is vissza.
Miért vannak az életemben mégis?

Párnak elengedtem a kezét, párnak nem. Utóbbiból van olyan, amit a környezetem nem ért, miért. Mert mindenkinek szüksége lehet egy segítő kézre ahhoz, hogy merjen az útjára rálépni. Tudom, milyen egy gonddal egyedül lenni. Tudom, milyen rossz beismerni magunknak, másnak, és mi előzi meg azt, hogy segítséget kérjünk. De nem teszem ki a valódi problémáimat a kirakatba, mert senkinek semmi köze nincs hozzá. S nem szeretném, hogy ezzel azonosítsanak, vagy visszaéljenek vele, vagy netán ezzel legyek valaki a szemükben.
Aki viszont büszke mellkassal állítja, hogy xyz a bajom, ott azért én megkérdőjelezem, hogy tényleg? Mert a saját példámon tudom, ez nem olyan dolog, amit könnyen bevall egy ember, vagy henceg vele.

Másrészt, ugyanezen emberek, ha jönnek a képzelgéseikkel, állapotukkal, betegségükkel, bizonyítékként belinkelnek egy Wiki-oldalt, mert az éppen rájuk illik. Vagy, ilyen vagyok, mert a Webbeteg azt írja, hogy…

Általában hogy sajnáltatja magát az ember? A saját szerepét kisebbíti, míg a másikat démonizálja. Itt úgy áldozat, hogy a baja a mumus, ami ellen nem tud tenni, de lásd, mennyit küzdök, senki sem fogad el, senki sem segít, mégis itt vagyok, mint valami mini-szuperhős.

Egyedül küzdeni sokszor botorság, mert tévútra csalhatjuk saját magunkat.

Azért felmerült bennem, hogy ennyire ingerszegények vagyunk, hogy csak ezzel tudunk reakciót kicsikarni a másikból? Ezzel töltjük ki a beszélgetésekben beállt kínos szüneteket?
Gondolok itt arra, hogyha bennem nincs semmi érdekes, akkor majd ez lesz az? És annyira tartjuk a másikat, hogy csak ezáltal fog érezni bármit is irántunk? Elgondolkodtató, de szánalmas.

Attól, mert van valami pakkod, nem leszel különleges. Sem sajnálatra méltó. Sem kivételes. De ez sajnos kezd divat lenni. Már nem elég, hogy aki szemét velünk, arra legyintünk, hogy hülye, hanem fellapozunk egy pszichológiai szakkönyvet, és magyarázatot keresünk rá. A saját dolgunkra meg jó lesz az, amit felnyálazunk a neten.
Tudom, nincs olyan, hogy normális. De miért csinálunk ebből divatot?
Talán ezért van az, hogy aki komolyan gondokkal küzd, még azt se vesszük komolyan.

Mert, ha sokan azt mondják, az égvilágon nincs semmi bajod, akkor miért ragaszkodsz ahhoz az ideádhoz, hogy de igenis van, mert te tudod, hogy van?
Unatkozol, és hős szeretnél lenni?
Vagy a lelkiismereteddel nem tudsz másként elszámolni?
Vagy csak megtaláltad a kiskapud, hogyha már nem teszel magadért semmit, nem csinálsz semmit az életedben, legalább meg tudod magyarázni, miért tartasz ott, ahol, vagy miért vagy önbizalomhiányos?

Szerencse kell a jó és megfelelő szakembert megtalálni. Nagyon sok itt is a megélhetési bűnöző.
Legalább annyian vannak, mint az álbetegek.
Mindig eszembe jut, hogy megköpködtetek, amikor azt mondtam, hogy nem mindenki pánikbeteg, aki hisztizik, és nem mindenki hiperaktív, aki rossz. Van ismerősöm, aki állandóan azzal magyarázza a hülyeségeit, hogy ő borderline. Aha, én meg fa vagyok. Ráadásul, szerinte mindenki hozzá hasonló borderline, akivel ő beszélget.
Ennek az égisze alatt legyünk együtt egy nagy boldog borderline család, mert az olyan fancy, és felmentést kínál az élet alól.

1 megjegyzés:

  1. Ez így van. Ha komoly bajod van, akkor kinéznek, rádbeszélned, jó dolgodban nem tudod, mit csinálj, ha meg problémád van, az ciki. Nekem van ismerősöm, akinél szülés utáni depresszió jött elő, konkrétan visszahallottam, hogy bolond. Talán kár volt őszintének lennie azzal az illetővel. Mert ugye az illető "nem ért rá" gyerek mellett depressziósnak lenni, sok dolga volt. Sorolhatnám a példákat. Nem tudom, mi a jobb. Megosztani a diagnózist és akkor tudnák az emberek és empatikusabbak lennének (hahaha) vagy titkolni és azzal (is) magunknak ártunk. A netes diagnosztika meg biztos jó, ha helyén kezeljük, de azért szakembernek kell kimondania a végső szót, különben nem ér semmit. Jó, tudja, hogy baja van, mert a wiki azt írta (vagy mégse) de ha nem kezelteti, akkor nincs is baj szerintem, vagy nem eléggé.

    VálaszTörlés