2018. október 15., hétfő

Müller Péter: Részeg józanok


„Ötven év múltán”

Sokáig kerülgettem ezt a könyvet, mint macska a forró kását. Nem azért, mert fenntartásaim voltak, pusztán, mivel nem az enyém, vártam a soromra, illetve eddig nekem Müller Péter a Nők Lapja hasábjain működött igazán, és nem szerettem volna, ha oda a varázsa.


Fülszöveg
A Részeg józanok, melyet a szerző most újraírt, az első ifjúkori kisregénye volt. Ez a mű azonnal bevezette őt a legsikeresebb magyar prózaírók sorába, és a könyv sok kiadást megért.
A történet egy paraszti mélynyomorból fölkerült, önpusztító sorsot élt színész zseninek és orvosnőjének, egy zsidó származású pszichiáternek a szenvedélyes szerelemről és halálba rohanásáról szól.

Ezt a regényt ötven évvel ezelőtt nem mertem megírni.
Féltem az igazságtól.
Most újraírtam az egészet. Elejétől végig. Ne tudom, van-e példa az irodalomban, hogy valaki több, mint fél évszázad múltán újraírja egész művét. Velem ez történt. Visszamentem az emlékeimhez. Találkoztam azzal a gátlásos kamasz fiúval, aki valaha voltam, és képzeletemben újra átéltem az egész országot megrendítő eseményt, és egykori önmagamat is.
Ennek a valóban megtörtént tragédiának ugyanis én voltam az egyik főszereplője. A regény nem csupán csodálatos barátaim van és végzetes szerelméről, hanem az én örvénylő vonzalmamról is szól, melyet magamnak sem mertem bevallani. Az öregkor bátorsága kellett hozzá, hogy tisztábban lássam az igazságot.
Talán megmenthettem volna őket…
Műveinket olvadó jéghegybe karcoljuk, hiú igyekezettel, hátha fönnmarad belőle valami. Gondoltam, ha így van, maradjon meg az igazi.
Müller Péter


Kiadó: Rivaldafény Kiadó (2017)
Oldalszám: 240
Műfaj: szépirodalom

Kedvenc idézeteim
1)
A léleknek az a „haza”, ahol boldog. A többi elvont fogalom.

2)
Az élet egyszerű… Olyan szánalmasan egyszerű… Minden bonyolult elmélet és kétségbeesett küzdelem végeredménye, hogy egyenlő nullával.

3)
(…) de végül a betegnek vissza kell adnia önmagát, mert minden gyógyítási folyamat: öngyógyulás.

4)
Minden újat megelőz a régi halála.

5)
Aki jóságból ad, annak én odaadom mindenemet. De aki szarságból, az szenvedjen!

6)
Örvényben a lélek kapaszkodót keres.

7)
Az igazi „jó lenni” csak a képzeletünkben él, nem ott, ahol a reális világunk van.

8)
Ha élni csak ketrecben lehet, inkább nem akarok.

9)
Az értelemnek az a veszélye, hogy hideg.


Gondolatok
Ez a könyv szomorú és nyomasztó egyszerre. Nem is azért, mert tudjuk, hogy végződik, hanem minden leírt szavában van egy elemi mísz. Egy barátomat juttatta eszembe, akire egyszer azt mondtam, hogy ő nem akart meghalni, csak nem volt kedve élni.

Egy sorstragédia két aggodalmaskodó, szorongó, bizalmatlanul kötődő – egymáshoz és a saját életükhöz – emberről. Pétert és Évát (Soós Imre és dr Perjési Hedvig) megnyomta a környezet, a kor, amiben felnőttek és éltek. Bárkit, bárhogy megnyomorít az élet, bár él tovább, de nem felejti el a leckét. Cipeli tovább, mint egy batyut, ami alkalomadtán csak nő. Néha a másik is besegít a cipelésben. Függőségbe menekül, másokon veri le, újra és újra belelép a csapdába, hátha most máshogy alakul. Két összetört lélek nem tudja egymást megmenteni, csak egymással keringőznek a szakadék felé.

Másfelől ez egy örök „mi lett volna, ha…?”. Szerencsésebb esetben csak a kapcsolatnak lesz vége, nem a szereplők életének. A létszomjúság mindenkiből mást hoz ki. Belőlük a beteges élethez való ragaszkodást, vágyódást az után, ami hiányzott / elveszett az életükből, melyet a másikban véltek felfedezni. De nem valamit, hanem a hiányt ismerték fel, amit nem tudtak semmivel betömni, s ez felőrölte őket.

A könyv első harmadában a doktornő szemszögét látjuk. A viszonylagos résztvevők elmondásai végig tetten érhetők, színesítik a történetet. Kiegészítik, kitömködik a hézagokat. A második harmad inkább Péterről szól, míg a harmadik a kapcsolatukról. Tudom, így már negyed, de a vége egy különálló búcsú, és szép.

Bevallom, míg Évában nagyon sok barátnőmet, s még magamat is felfedezni véltem, addig Péterben egy ismerősömet. Eleinte idegesített, ahogy a férfi viselkedik. A melankolikusok néha felvesznek egy a személyiségükkel teljesen ellenkező álarcot, amit nehezen tudok kezelni. Bármennyire próbáltam megérteni, nem tudtam ráhangolódni. Egyszerre élt bennem egy hang, egy kép az egyik szerep kapcsán, s láttam bele mást.

Kegyetlen dráma.
Pláne úgy, hogy csepegtetett korrajz is van benne.

Soós Imre tehetségét nem vitatom el. Az, hogy a tragédiáig vezető út milyen volt, nem lényeges. Nem emeljük piedesztálra a színészt, mégsem gyalázzuk meg az emlékét.

A nagyságnak ára van. Művészeknél kiváltképp.
Egy érzelem eljátszása volt életének legnagyobb szerepe. Le is húzták a függönyt, de a lámpák már jóval korábban leoltódtak.

A szeretet egy fontos mozgatórugó. Az ellentéte is. Igényeljük. Adjuk, kapjuk, hiányoljuk, küzdünk érte. Kimutatjuk vagy elrejtjük. A regény is ezt dolgozza fel, illetve azt, hogy milyen az, amikor nincs szeretet, csak színészkedés, erőlködés.
Közöny. Üresség.
Ha hajszolni kezdjük, bármire képesek vagyunk, bármibe belekapaszkodunk.
Összetörünk.
Egy életen át nem lehet küzdeni. Minden színész elfárad egyszer.

Nyugodjanak békében, ha már életük viharos volt.

Ajánlom mindenkinek.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése