2018. október 5., péntek

Hajamban az erőm


Olvastam valahol az elmúlt napokban, hogy a fodrász vajon mit gondol, ha ránéz a hajamra?

Valószínű azt, hogy a masszív mételyes önutálat mocsarának alján ülök (már egy ideje).


Tény persze, hogy azt írta a cikk, hogy nem feltétlenül a hajakat figyelik az utcán, bár ez olyan, mintha a pszichológus nem kezdene el önkéntelenül is elemezni, vagy egy újságíró végzettségű ember, néha nem szakmai szemmel olvasna újságcikket. No, de ezen átugorva, hajlamos vagyok néha elkalandozni, és rástresszelni arra, hogy mit gondol a hajamról egy-két ember, pláne fodrászok, mert én sem vagyok vele megelégedve, és ez nekik tuti feltűnik.

Nem a kifakult szín, vagy a lenövés aggaszt, hanem az, hogy a vége száraz, gyújtósnak talán elmegy, s még ha meg is fésülködöm reggel, úgy tűnik, mintha harminc éve nem láttam volna már kefét.


Egyre több helyen hallom, vagy látom, hogy a fodrász beszélget a vendéggel, kitalálják EGYÜTT a frizurát, a színt, és óvva intenek azoktól, akikhez futószalagon érkeznek a kliensek, akik darálják az embereket, mert nekik a pénz számít, nem az elégedett mosoly.
CC.
Sosem találkoztam még olyan fodrásszal, aki beszélgetett volna velem, mielőtt nekiesett a hajamnak. Közben igen, vagy már ismertük egymást, de konkrétan a hozzám illő frizurát eleddig nem találták el. Sőt, ha kértem valamit, általában nem úgy sikerült. Piros hajból lett rózsaszínes, rövidben is bubi, vasalás helyett göndörített, fokozatként belenyírt egyet, s amit szerettem volna, sosem „lehetett kivitelezni”.


Kicsit leszoktam a fodrászokról, de be kell látnom, hogy nélkülük sem nagyon tudok élni. Pont ezért hisztizek magamban két hete azon, hogy HÚSZ CENTIT vágni kell a hajamból, pedig már olyan jól megnőtt.
Nyilván tudom, hogy ez szükséges, meg majd visszanő, de akkor is. Valahol amúgy a hisztim oka az, hogy félek, hogy nem úgy csinálják meg, ahogy szeretném. Mindenki állandóan egyenesre akarja vágni, de én nem szeretném. Csak ugye, ehhez kéne egy fodrász, aki nemcsak hallja, de meg is érti, mit akarok.


Nem foglalkozom a hajammal, csak úgy megnőtt. Szép hosszú, tudom. De azt is, hogy csak megszokásból, pedig még koncerten se lóbálhatom, mert rossz szemmel néznek rám. Csak tudom, hogyha belenézek a tükörbe, akkor nem azt látom, amit szeretnék. S ha ehhez a vágás útján vezet a sors, ám legyen. Hátha visszanő, csak egészségesen az a húsz centi.


De mi van akkor, ha a hajam ápolt, de én ugyanúgy a lelki gödröm alján maradok? Lesz egy jó frizkóm, és ugyanott leszek, ahol a part szakad.
Itt látszik, hogy a haj csak egy illúzió, védőburok az összetörtség felett.

2 megjegyzés:

  1. Szerinted a haj és a lelkiállapot összefügg? Most vágattam le én is, kicsit váll alá ért, a fodrász nem volt hajlandó többet vágni, meg frufrut sem, mert szerinte nagyon nem lenne előnyös.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nem feltétlenül.
      De ha most ránéz valaki a hajamra, akkor csak azt látja, hogy piszkosul el van hanyagolva. S mivel nálam a hajam is valahol összefügg a lelkem egyben levésével, aki ismer, az tudhatja, de nyilván, egy vadidegen (netán fodrász), nem.
      Igazság szerint, az indító cikk volt az, ami ezt firtatta, de úgy gondolom, az ember lelkiállapota, és a külseje összefüggésben van.

      Törlés