2018. július 24., kedd

anyám!


Három hete néztem meg először az anyám! című filmet. Azóta még kétszer. Ritkán van olyan film, ami hatással van rám, utoljára talán a Mártírok volt ilyen, de ehhez képest az nem volt ennyire hatással rám. Ehj, de szép szóismétlés.
Amikor először megnéztem, akkor majdnem elsírtam magam, és éjjel többször is felkeltem, annyira felzaklatott. Aztán másodszorra már inkább csak kattogtam rajta, harmadjára felfedeztem az apróbb jegyeket.

Rendhagyó filmajánló, inkább amolyan elmondom a gondolataimat, és SPOILERES.
(csúnya mondandóm lesz, szóval az érzékeny lelkek ezt most ne olvassák el)


Mother!
amerikai dráma-pszichothriller, 121 perc, 2017
Rendező és forgatókönyv: Darren Aronofsky

Szereplők:
Jennifer Lawrence – Mother
Javier Bardem – Ő
Ed Harris – Férfi
Michelle Pfeiffer – Nő
Brian Gleeson – ifjabb testvér
Domhnall Gleeson – idősebb testvér


Az ihlettelen költő a nagy áttörésre vár, miközben ifjú felesége szépítgeti a házukat, majd egy napon egy férfi jelenik meg náluk, aki halála előtt még látni akarja a költőt. Másnap megérkezik a felesége, aztán egy sor fura egyén, akik felforgatják a pár életét, s míg a férfi örül a nyüzsgésnek, a nőt a betolakodók felemésztik.


Gondolatok
Első blikkre az ugrott be, hogy „az ember fáj a földnek”. Mondá by Vörösmarty, ugyebár. Aztán a második az volt, hogy nesze neked, pontosan ez a vallásod, ez az emberséged. Mert kinek előbb, kinek később esik le, miről szól a film. Nekem a testvérgyilkosságnál hullott alá az ejtőernyős papírtank, hogy hoppá, miről is van szó, és azóta is csodálkozom, ebből a filmből nem lett nagy felhajtás, mert azért meredek képi világgal mutatja be, milyen is az ember, az emberiség hogy jut el az elejétől a végéig, és egy olyan allegórikus, metaforikus utazáson veszünk részt, ami a szürrealizmusba hajlik bele rendesen.

Sok helyen horrornak írták, de nem horror, hanem dráma, vagy pszichothriller. Bár onnan is nézhetjük a műfaját, hogyha belenézel a történelembe, akkor mi jut eszedbe róla először.

Ami egyből feltűnt, hogy senkinek nincs neve. Mondjuk, nincs is rá szükség, hiszen archetípusokat látunk, akik nem akarnak többnek látszani, mint amik. Nyers vázlatai a sztereotipikus alakoknak.


A férfi (Bardem) teljesen férfi, aki mindig kapni akar, és az éhsége sosem csillapodik, inkább nő. Ünnepelteti magát, mint a teremtés koronája (művész, Isten), és őt soha senki nem érti meg. Tipikus egyes, akit nem érdekel semmi csak önmaga és a személyes tere. – Itt vár az ihletre a nagy depressziójában ott, amit újra fel kell építeni. Aztán megírja élete főművét, amit mindenki úgy értelmez, ahogy akar (= Biblia). Valósággal sztár lesz, s már nem is ő lesz az ünneplés tárgya, hanem a műve.
Az emberek a személytől elfordulnak, csak a papíralapú mű és a költő ereklyéi fognak számítani. S még akkor sem fogja fel, mi történik, amikor már rég nem róla szólnak a dolgok. Inkább csak újabb és újabb dolgokat ad nekik, végül a fiát, hogy az emberek tovább istenítsék.

A leégett ház a mezőn a bolygónk az univerzum közepén. Tudom, hogy a geocentrikus világképet már elvetettük egy ideje, de a gyermek világának közepe is az otthona marad.

A ház, s benne a magja maga az anya (Lawrence). A földanya (múzsa), talán ezért is van folyton mezítláb, s kering a házban, így tartva mozgásban önmagát és a fejlődést. Próbál rendet tartani. Csinosítja a házat, a két kezével újítja fel, és tölti meg a maga módján élettel, míg a férfi nem csinál semmit, mintha ott sem lenne, nem lenne jelen.

Ő akkor lesz aktív, amikor megjelenik a férfi, nevezzük Ádámnak (Harris), aki halálra ítélve érkezik meg, hogy még életében láthassa őt. Ha belegondolunk, a születésünk pillanatától fogva halálra vagyunk ítélve, és kihez fordulunk a végső órán, ha nem hozzá. Kegyelemért és megbocsátásért.
Amikor a férfi rosszul lesz, akkor ott van egy vécében lehúzott szív. Szerintem az Lilith-et szimbolizálja, aki renegát nőszemély volt, mert az ura egyenrangú fele akart lenni, és nevén nevezte őt, hát inkább eltávolították, mert egy engedékenyebb asszony kell.

A férfinak hiányzik egy bordája, s a következő jelenetben megjelenik a felesége (Pfeiffer), Éva. Aki bár nem hitvány földanyagból van gyúrva, hanem Ádám tulajdon testéből, mint gaz kísértő van jelen, aki elkapta Ádám tökét rendesen. S packázik a Földdel, mert folyamatosan feszegeti a határait, amit a Föld nem néz jó szemmel, s a mételyes (per a kígyó befolyása alatt álló) nő bemerészkedik és tönkreteszi azt, ami az Édenkertet a legcsodálatosabb hellyé varázsolja, ezáltal kiűzetnek a Paradicsomból. – A költő kizárja őket a dolgozószobájából.
S a földanya tehetetlenül szemléli a dolgokat tovább.


Erre érkezik meg a testvérpár, ahol merő szeretetféltésből az egyik megöli a másikat (Ábel és Káin). De Káin, mint olyan, mondjuk a gonosz metaforája, visszatér néha a földhöz, és próbál ráijeszteni. Ő az az ómen, ahol az anya tudja, veszély leselkedik rájuk. Egyébként a ház mindig jelzi, amikor baj lesz.
Idáig mondanám azt, hogy a film bibliai eredetű, innen már inkább a történelem jelenik meg benne. Véresen. Eléggé meghökkentően ábrázolva az ember milyenségét.

A házról még az is eszembe jutott, hogy úgy zarándokolnak oda, úgy néznek rá az emberek, mintha isten háza lenne, egyfajta templom. Vagy, isten ajándéka. Csak éppen azt felejtik el, hogy nem isten táplálja. Lehet, hogy ő adta hozzá az alapot, de a természet az a maga útját járja, független mindentől és mindenkitől, még akkor is, ha hozzáházasítjuk egy olyan vélt vagy valós alakhoz, mint az isten.
(Halkan megjegyzem, ha van isten, az kint van, és nem egy épületben)


Az ember pedig nem tisztel semmit. Se istent, se a természetet. Mondja, persze, hogy mondja. Olvasgatja a szent írást, hajlong párat, de a szíve mélyén nem más neki isten, csak egy kapaszkodó, ami felmentést ad neki a saját őrülete alól. S istent nevezhetjük akárminek. Tudomány, művészet, isten (vallás), az ember csak elvenni akar. Elvenni és kapni, mint Ő (a költő), mert ugyebár, isten a saját képmására teremtett minket. – Bár, ez egy másik, hosszabb gondolatfolyamomhoz kapcsolódik, amit most nem ismertetnék.

Az ember pusztításra van kódolva, mert nem hálás, hanem minden alanyi jogon jár neki. Annyira természetesnek veszi, hogy vannak kiváltságai, és mennyire szerencsés, hogy állat módjára viselkedik. Tönkrevágja azt, amit a természet, és nem az isten adott neki.
Aki pedig egy kicsit is foglalkozik a természettel, a földanyával, az halálra van ítélve, hiszen a többi embernek nevezett massza bedarálja.
Se ez ott is látszik, hogy semmilyen értékre nem tudunk vigyázni. Sem tárgyra, sem emberre, sem a természetre. Mert az van, az lesz, ez a természetes, és amikor majd egymást fogjuk felfalni, akkor sem fogunk erről érdemben gondolkodni, nehogy cselekedni.
Ugye, a költő és a természet gyermekét is megölik az emberek. Gondatlanságból, az odafigyelés hiányában, felfalják (Krisztus teste és vére - ostya és bor), s mibe menekülnek egy olyan ember által, akit szintén emberek szentelnek fel, mint igehirdetőt? A megbocsátásba. Lehet, hogy isten megteszi, de a természet megbosszulja önmagát.

A ház pincéje egyfajta pokol, a folyamatosan izzó katlannal együtt. Nekem ösztönösen az jutott eszembe róla, hogy az egy szupervulkán. Nevezzük nevén, a Yellowstone ugrott be, ami, ha kitör, akkor nekünk reszeltek. S miképp isten megteremtette a világot, a természet fogja elpusztítani, mert egyszer betelik a pohár, és kell a tisztogatás. Ezt az anya meg is teszi. Odapörköl az embereknek. Igaz, ebbe ő is belepusztul, de legalább hullik a férgese.

Gyönyörű tisztelgés, és sokkoló tanmese arról, hogy egyáltalán nem vesszük emberként figyelembe a természetet. Hogy ő biztosít otthont mindannyiunknak, megadja az életteret. Csak beköltözünk, és jól van az úgy, hiszen, nem én vagyok a hibás, csak a másik, és miközben mindenki a másikra mutogat, hogy menj el te, tedd ezt vagy az te, holott ő is tehetne, észre sem vesszük, hogy az anyánk ott áll a kazán mellett egy benzineskannával, s csak idő kérdése, mikor lesz velünk tele a töke.

S ebben az a szép, hogy a Föld meghal. Ciklikusan, de mindig van, ami felégeti, ami addig volt, hogy akár egy főnix, a hamvaiból új élet sarjadjon, hátha legközelebb jobban csináljuk majd. Persze, az is baromi nagy kérdés, hogy a következő költő, aki elviekben állandó (bár ezt nem tudhatjuk, mert nekem is más az isten, neked is, és majd a következő generációnak is más lesz), az másképp gyúrja-e majd az embert, és forgatja a történelem kerekét?


Jó, ha nem ennyire fatalistán gondolkodom, akkor a személyre is le lehet képezni ezt a filmet. Vagy arra, hogy az idillt a káosz követi, ha belegondolunk mondjuk egy rendszerváltásba, forrongásba, vagy akár csak arra, hogy mi vezet odáig, hogy te magad, magadban tegyél rendet a saját belső világodban. Minden „rendszerváltást” egy norma- és értékválság környékez meg.
Bele lehet látni az elnyomott, mindenét a férfiért feláldozó nőt, ha úgy tetszik, akkor lehet feminista rémmese. De akár egy emberi kapcsolat szimbolikája is, az alá-fölérendeltségi viszonyon keresztül, a férfi teljes közönyéről a nő irányába. Vagy a művészi lét nehézségeiről, az alkotás folyamatáról. Az önzésről és a szeretetről. A hírnév feldolgozásáról. Ahány ember, annyi értelmezés.
A hangsúly azon van, kit mi foglalkoztat éppen, de kétségtelen tény, hogy a teremtésmítosz benne van, és az is, hogy az az öldöklés, ami a vége felé kicsúcsosodik, az egy világnyi tükör az emberre nézve.

Tudnám ehhez-ahhoz hasonlítani a filmet, de nem állnék be a másoló kritikusok sorába. Úgy gondolom, ez minden olyan embernek kötelező darab, aki szeret elmélkedni. Pfeiffer érkezésétől lesz izgalmas, az utolsó fél óra pedig maga az őrület.

Nézzétek meg, de tényleg azok csak, akik képesek a befogadásra. Az egyik tábor szeretni fogja. A másik nem. Ez tuti. Számomra mestermű. Remek hangulattal, remek atmoszférával, gyönyörű színészi játékkal, és olyan képekkel, hogy eddig akárhányszor néztem meg, ott maradtam a kanapén kamillázva.

Ajánlom mindenkinek, akik néha próbálkoznak nem könnyen emészthető filmekkel.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése