2018. június 29., péntek

Volton volt


Nem tudom, hol kezdjem, kicsit félgőzzel működnek a fogaskerekek odabent. Talán ott, hogy álmomban nem gondoltam volna, hogy elmegyek egyszer Volt fesztiválra, vagy megint egy Iron Maidenre. Aztán apukám karácsonykor mondta, hogyha nem nagy baj, akkor az ajándékomat csak nyáron kapom meg, ugyanis az volt, hogy elmentünk együtt fesztiválozni.


Körülbelül két nappal előtte tudatosodott bennem, hogy nemsokára Maiden lesz, onnantól kezdve kicsit nehéz volt magammal bírni. Aztán előkerültek olyan női problémák, mit vegyek fel? Sokáig úgy nézett ki, hogy alsóneműben és tornacipőben megyek, mert az volt biztos. Aztán barátnőm segítségével kiokumuláltam, hogy fekete leggings, fekete testhez álló ruha és bőrkabát lesz a befutó szerelés. A fiúk nem tudtak mit kezdeni a „nincs egy rongyom” kezdetű hisztivel, jelszó, minek kell ruhát próbálni egy fesztiválra? Nos, kérem, nem mindenben érzem jól magam, s nem is a csinosságról szólt, csak hogy nézzek is ki valahogy úgy, hogy kényelmes is.
Erről sajna nem készült kép, mert a szárnysegédem reggel visszafeküdt aludni. Belestem hozzá a szobába, hogy kapjon le indulás előtt, de azzal szembesültem, hogy két láb lóg ki a fejére húzott takaró alól, úgyhogy elosontam a dolgomra.


Kis kommunikációs probléma miatt apukámmal üldöztük egymást, aztán felnyaláboltuk a többieket is, pisi-kaki, szado-mazo, és már mentünk is Sopron felé. 10-kor indultunk el, majdnem 15:00-ra értünk oda, amikor is a Useme kezdett, én meg kész pánikban voltam, hogy nem fogunk odaérni.
Dugó volt. Voltaképpen baleset, és álltunk jó hosszú ideig a pályán. Ettünk, ittunk, pácolódtunk az autókban, aztán kezdtük ezt megunni, és sorra szálltak ki az emberek az autókból. Nagy emberek, kis emberek, mind Maiden-pólóban, szakállal vagy hosszú hajjal, bakancsban, feketében, és csípőre tett kézzel kémleltük a messzeséget, hátha a csoportos bámulástól elindul a sor.

Viccelődtünk a kocsiban, apu is mondta, hogyha sokat szemtelenkedek a mellettünk állókkal – mindenkinek mutogattam -, el fognak verni, de hála az égnek, nem volt semmi para. Hosszú vonatozás után szép lassan megérkeztünk Harkára, ahol egy olyan ember nézett be a kocsiba igen gonoszan, hogy kitaláltam, ő a harkai rém, az esőernyős gyilkos.


A parkolás vette el az életünk felét, aztán átsétáltunk a fesztivál területére, viszont ott könnyű volt a bejutás a híresztelésekkel ellentétben. Lehet, hogy nem voltak annyian, de nem volt nehéz. Átvizsgálták a táskát, a ruhát, sőt, kaptunk karszalagot, ami sokkal erősebb, mint az emberi kapcsolatok.
Sunnyogtunk is Useme-re.

Apuék nem tapasztalt fesztivállátogatók. Aranyszabály, hogy egyedül nem pisilünk, hanem őrt állunk egymásnak a klotyó előtt, ami feltűnően kulturált volt. Na, engem nem védett senki, rám is nyitottak. Bah. Aztán mondtam, ez nem így működik.

A Useme nem okozott csalódást nekem. Nem voltunk rajta sokan, így a második sor környékén táboroztunk pár szám erejéig. Konkrétan, hallottam, amit szerettem volna, és cirkuláltunk tovább. Az énekes lejött a közönségbe, és ott is énekelt, karnyújtásnyira tőlem, de én már itt úgy voltam vele, hogy elkezdtem énekelni, és olyan hajnal fél kettőig nagyon nem voltam csendben.




A Leander Kills-en jobb oldalra szorultunk ki, így telibe nem tudtam befotózni őket, de azt hiszem, itt-ott, főleg instán van bőven. Valentin még mindig remek dobos, és én még mindig szerelmes vagyok Leander hangjába. A koncert közben egy árva felhő nem volt az égen, következésképpen csendesen sisteregni kezdett a bőröm, és picit kiszáradtam, így, amikor vége lett, mentünk hadtápért, nehogy idejekorán dehidratálódjak.
Próbáltunk bejutni a srácokhoz egy fényképre, de nem sikerült most sajnos.




Az ivászat része érdekes volt, csak bankkártyás fizetés volt, vagy a karszalagodra tölthettél összeget, és azt csippantották le, ha vásároltál. Persze, a borravalót is ki kellett számolni, rafkós megoldás, de legalább van poharam, amit miután végleg kiürült, beszuszakoltam a zsákomba.
Kriszti elment ezután Moby Dick-re, mi meg Skilletre.

A Skillet nem a szívem csücske, de inkább őket néztem meg, kíváncsi voltam. A pattogós számaik jobbak élőben sokkal, mint YouTube-on. Eltáncikáltam, meg dúdolgattam, s közben esett le, hogy oké, hogy szétszakadtunk, de Kriszti telefonja nálunk maradt. Aha. A hömpölygő tömegben hogy találjuk meg?




Apu leállított minket Junkieséknál, ahol nosztalgiáztam egy sort, azaz pár szám erejéig megbolondultam. Énekeltem, táncoltam, visszaidéztem megboldogult gimis koromat. Nem szeretem annyira az új számaikat, de a régiek anno hordoztak nekem léleknyugtató gondolatokat, és ez most sem volt másképp. Aztán pont, amikor megírtam apunak, hogy elcsorgunk Nikivel Tankcsapdára, ők is megérkeztek. Újra együtt volt a falka, helyreállt a világ rendje. Megbeszéltük, ha bárki elkeveredik, hol találkozunk, és egymásba kapaszkodva próbáltunk nem seggre ülni a sártengerben.
Amúgy a Junkies olyan volt, hogy mondtam Nikinek, menjünk Tankcsapdára, de meghallottam egy számot, mondom, hu, várjál! Aztán megint elindultunk, megint elkezdtek valamit, amit szeretek, mondom, csak még ezt, úgyhogy így maradtunk ott jó fél óra erejéig.


Amúgy sárgaöves dagonyamester lettem, mert bokáig érő latyak volt. Párszor csúszkáltam, vagy úgy belecuppantam a sárba, hogy se előre, se hátra.

A Tankcsapda hozta a szokásos formáját. Közel hasonló show-t nyomtak le, mint a Parkban a múltkor. Becuppantunk a színpadtól balra a tömeg közepére, és ott maradtunk. Mondjuk, a sár miatt nagyon nem tudtunk mozdulni, mert bokáig elmerültünk benne.




Iron Maiden előtt már nem mentünk sehova. Úgy betömörült a tömeg, hogy az valami hihetetlen volt. Egy gombostű nem fért el sehol, mindenki nyomakodott. Teljesen természetes pózban merevedtem be hat ember közé. A zenekar meccsnézés miatt késett is, de tisztességesen letolták a két órát, meg is bocsátottam a késést. Főleg, amikor a magyar zászló is előkerült, és a kedvenc számommal (Aces High) kezdtek. Előttünk Jézus – rá hasonlított a srác – is azon vekengett, hogyha lökik, akkor esik, mert ő is bokáig állt a sárban, a haverja magyarázott folyton, és könyökkel hárítottam a becsapódásait, pedig még pogó sem volt. Olyan show-t csináltak, hogy azóta is keresem az állam, nekem nagy élmény volt.
Sokaktól hallottam, milyen klisé szeretni, meg kommersz banda, nos, engem meg nem érdekel ez a hozzáállás. Nekem a gyerekkorom, és ezer hála apunak, amiért anno kivette a kezemből Szandi kazettáját, és Iron Maident nyomott bele helyette.














Koncert közben esett két csepp eső, mert lehetett látni a fényekben, a kivetítőkön, és páran elővették az esőkabátot. Apuék azon aggódtak, ne legyen nagy eső, miután keményre tapostuk a sarat, ne legyen még nagyobb mocsár, én meg áramszünetet vizualizáltam. Ám az alkoholgőzös kipárolgás, és a sokszor 36 fokos testek miatt az emberek feje felett elpárolgott fél méterrel az eső.

A koncert végén oszlott a tömeg, és zombi módjára araszoltunk át Road-ra, csak hogy levezessük ezt a fantasztikus napot. Az egész tömeg odatartott. Gyök kettővel haladtunk, nem is fértünk már közelebb a színpadhoz. Nem tudom, ez nem volt az igazi Road nekem. Jó volt, csak nem a megszokott erővel dübörgött.



Road után megkerestük a kocsit a sötétben. Telefonokkal világított mindenki, hogy lássa a gödröket, meg a rendszámokat. Megkajáltunk, és suhantunk is haza. Mi, hárman lányok bealudtunk, apu csóri vezetett hazáig.

Mindennel együtt ez egy remek nap volt. Kapaszkodtunk, hogy odaérjünk, végül mindent láttunk, amit szerettünk volna. Nekem volt egy akciótervem, mikor hova szeretnék menni, és minden teljesült a Quimby-t kivéve, mivel az Iron Maiden csúszott, a Road is később kezdett, és inkább az utóbbira mentem levezetni, mint az előbbire.

A koncert után már nem csináltam magamról képet. Higgye el mindenki, jobb ez így, mert csak a cipőm így nézett ki:


A ruhám is koszos, leizzadtam a sminket, a hajam meg megtépázottan – igen, párszor beleakadtak a tömegben – és csatakosan nézett ki.

Az egyetlen morognivaló pusztán annyi volt, hogy odafelé azért tartott sokáig az út, mert baleset volt, és nincs menekülési lehetőség a pályáról. Se egy plusz sáv, se lehajtó, se semmi. Ha ott bedugulsz, ott maradsz. Azért erre jobban oda kellene figyelni, mintsem évente a metrót, a villamost, meg a mit tudom én, mit kapirgálni a fővárosban. Azért szeretnének haladni is az emberek.

Öt óra felé értünk haza. Majdhogynem kiestem a kocsiból. Szédültem a betonon. :D
Halkan bejöttem a lakásba, cicamosdás, és beestem pofával az ágyba. Most reggel meg azon röhögtünk barátnőmmel, hogy úgy reszel a hangom, mintha dupla whisky-t és egy doboz cigit tolnék minden nap. S mint a mamiknak, fájlalom mindenem. Főleg a derekam, a talpam és a nyakam.

Iron Maiden alatt tapasztottam a talpam alá annyi sarat és úgy, hogy gyakrolatilag pipiskedve néztem végig. Sok képet azért sem csináltam, mert inkább élvezkedtem, mint fotózgattam. A sárba meg néha annyira belemerültem, hogyha megmozdítottam a lábam, előbb kiléptem a csukámból, minthogy kijöttem volna a szutyokból.
Javíthatatlan fesztiválhangulat.

Amúgy, nem tudom, miért, jóval nagyobbnak gondoltam területileg ezt a fesztivált, pedig iszonyú pici. Főleg, amikor délután-estefelé megjelentek az emberek, és egyre többen és többen lettünk, akkor egyre nehezebb lett a testek között lavírozni. A színpadok nem voltak távol egymástól, és egymás hegyén-hátán voltak az innivalóvételező helyek.
Viszont a megjelent emberekkel vagy azokkal, akik körbevettek koncerten, nem volt semmi bajom. Egy-kettővel össze is beszéltünk, ugráltunk.



Ám sok emberrel megbeszéltük, hogy találkozunk, de ez most esélytelen volt.

Oh, és a kegyelempoén az volt, hogy aki pici és koncertekre jár, azzal szembesül, hogy az összes kosaras, és az, akinek legalább az egyik szülője zsiráf, mind beáll előre. A kicsik meg miért nem nőttek nagyra?!

Örülök, hogy ott voltam, és átélhettem. :)

PS: Tettem ki a facsémra egy rövid videót. ;)

2 megjegyzés:

  1. Jaj, ez óriási élmény lehetett :) jó, hogy megírtad, öröm volt olvasni :)

    VálaszTörlés
  2. Wow. Kis kalandos volt nektek ez a fesztivált. :) Szuper jó lehetett. :D

    VálaszTörlés