2018. június 13., szerda

Daniel H. Wilson: Robokalipszis


Páran megkérdezték, miért olvasom ezt a könyvet, az ő érdeklődésüket nem keltette fel. A kliséválaszom az, hogy szeretem a robotos sci-fiket. Viszont legutóbb ahelyett, hogy magyarázni kezdtem volna, csak annyit mondtam, kíváncsi vagyok, mikor és miért fog fellázadni ellenem a telefonom, mert kicsinálom a science fiction kötetekkel, ugyanis, általában folyamat megy a gúgli, hogy megnézzem, mit nem értek az olvasottakból. Következésképpen, furcsa szimbiózisban kell élnie pár napig a töltővel.


Fülszöveg:
OTT VANNAK AZ OTTHONODBAN.
OTT VANNAK A KOCSIDBAN.
MINDENÜTT KÖRÜLÖTTED.
ÉS MOST ELLENED FORDULNAK…

Az első néhány hónapban csak keveseknek tűnik fel egy-egy alkalmi zavar. Egy amerikai kongresszusi képviselő mindinkább úgy érzi, hogy kislánya okosbabája az utóbbi időben fenyegetően viselkedik. A magányos agglegényként élő japán feltalálót megtámadja az otthonában tartott robot. Egy Afganisztánban állomásozó amerikai katona tanúja lesz annak, ahogy a rábízott „békítőegység” megvadul.
A nem túl távoli jövőben a világunkat elárasztó és működtető fejlett technológia egyszer csak spontán módon tévútra kanyarodik. Az Archos nevezetű mesterséges intelligencia öntudatra ébred, kapcsolódik a világhálóra – és innentől nincs visszaút. Miközben a mit sem sejtő emberiség tovább éli mindennapjait, az Archos fokozatosan átveszi az uralmat mindazon globális rendszerek fölött, melyek immár életünk alapvető részét képezik.
Az emberek többsége csak akkor ébred rá, milyen veszély fenyegeti őket, amikor már túl késő. Az utóbb Nulladik órának elnevezett időpontban a robotok váratlanul háborút indítanak. Ám ennek nem csupán az a következménye, hogy megtizedelik az emberiséget, hanem az is, hogy – első alkalommal a világtörténelemben – a bolygó összes lakója összefog egy közös cél érdekében.


Eredetileg: Robopocalypse (2011)
Szerző: Daniel H. Wilson
Kiadó: Cartaphilus Könyvkiadó (2015)
Fordította: Illés Róbert
Oldalszám: 412
Műfaj: sci-fi

Kedvenc idézeteim
1)
Nem dicsőség megölni valamit, ami nem is tud róla, hogy életben van.

2)
Gonosz vagyok, mint az élet, ismerek minden trükköt.
Ha el akarom kapni a töködet, akkor el is fogom.

3)
A rombolás az építkezés része.

4)
A házam nagyjából annyira van biztonságban, mint egy csokis fánk a hangyaboly tetején.

5)
Mindennek van lelke. A lámpának. Az íróasztalnak. A gépeknek. Mindenben van lélek, ami képes választani a jó és a rossz között. És úgy tűnik, hogy a lift lelke a gonoszat választotta.

6)
Az embernek legalább akkora szüksége van célokra, mint levegőre. Még az a szerencse, hogy bármikor értelmet tudunk adni egymás számára az életnek. Pusztán azzal, hogy életben vagyunk.

7)
Veszélyes dolog embervakságban szenvedni.

8)
Bekapcsolom az érzelemfelismerő programot, hogy megállapítsam, ez most vicc, fenyegetés vagy valami egyéb emberi furcsaság.
Az embereknél sosem lehet tudni.


Gondolatok
Kicsit nehezen olvastam. Megszoktam, hogy egy regényben visz magával a történet, viszont ez leginkább egy novelláskötet. Az epizódszerű szerkesztésnek köszönhetően, egy-egy fejezetnek mindig vége szakad, mire belelendülnék, s mivel a nézőpontok is változnak, a következő részben már máshol, máskor vagyunk. A töredezettség ezért jól is áll ennek a kötetnek, és nem is. Szeretem a novellásköteteket, mert megismerjük a sarkalatos pontokat, mégsem lesz elnyújtva, direkt regénnyé duzzasztva a törtnet. Viszont, megtöri az olvasás lendületét.

Kicsit a World War Z-re emlékeztetett, mert itt is már túl vagyunk a háborún, és visszaemlékezésekből tudjuk meg, hogy is volt. Egy adathalmazból ismerjük meg, hogy ébredt fel Archos, mi vezetett a háborúhoz, milyen elszigetelt események jelentek meg, illetve, hogy zajlott a gépek felébredése, Archos felderítése, és hogy alakult ki egy viszonylagos rend. A több nézőpont, helyszín lehetővé teszi a teljes kép megismerését, persze úgy, hogy rendesen bíz a fantáziánkra is mindent, mert sakkozhatsz a kép összerakásával. Legalább nem szájbarágós.

Egyébként pont ezzel érte el azt a szerző, hogy voltak napok, amikor eszembe sem jutott felvenni az asztalról a könyvet, viszont amikor igen, akkor 50-60 oldal simán lecsúszott.


A párbeszédek és a novellás jelleg miatt volt egy kis filmes utánérzetem, mert körülbelül úgy tudnám leírni, mintha filmet néznék, persze ehhez olyan háttérmunka is kéne, amitől a karakterek feltöltődnek, mert kissé üresek voltak. Lehetett így is szimpatizálni velük, vagy nem, nem erről van szó, csak olyan semmilyenek. Tudjuk, hogy vannak, mit csinálnak, de semmi mögöttes töltetet nem fedeztem fel bennük.
Igazából én is, mint a legtöbbünk a Robottörténeteken és a terminátoron nevelkedtem, és igen, ha lázadnak a gépek, valami ilyesmit várok. Mivel nem értek a robotikához, ebbe a részébe nem kötnék bele. A szerző nyilván eleget tesz filozófiai tanulmányainak és a robotikából szerzett doktorijának.

Hála az égnek, ezektől a robotoktól még messze vagyunk, de el tudom képzelni, hogy az ember megteremti a maga fémvázas robotistenét, aki egy napon öntudatra ébred, csak logikusabb lesz, mint a Skynet – Archos, mint főgonosz, nekem kissé karcsú volt, bár már láttam filmben rosszabbat. Számomra végig semleges volt, a végén meg túl emberi. Szerintem, aki globális változást tud előidézni, az nem rábeszél, hanem átprogramoz.
Az abszolút kedvencem Arbiter 902 lett, az ő fejezeti miatt. Akikben még volt lehetőség, az Mathilda és Lurker voltak, de valahogy őket sem sikerült úgy mozgatni, ahogy elegendőek lettek volna. Nyomukban ott lohol Cormac és Nomura.
Esélyük nem volt kibontakozni, bár gondolom, nem ez volt a cél. Kevés szereplő visszaemlékezéseiből épül fel a történet, és ez nem ad elég teret nekik. Pusztán pár képet kapunk a nagy egészből.

Nekem A lándzsa hegye és a Melós című fejezetek tetszettek. Az utóbbi zseniális ötlet volt.


Végig vártam egy impulzust, amivel kecsegtet a könyv, mégse lett valami nagy durranás. Hiányérzetem van. Rájöttem. A fejezeteknél sok a függővég, persze lezárása van az egyes szereplőknek. A csaták katartikusak. Ezeket töri meg Wilson rövid problémafelvetésekkel, amiken el lehet gondolkodni – személy szerint a MI történetekben a gondolkodást szeretem, hogy lehet-e így, tényleg ilyen lenne-e, biztos ezt tenné, mire képes…stb. Jogok és kötelezettségek, elvek és törvények, hogyan működnek, aztán minduntalan arra a következtetésre jutok, hogy mi is lázadunk a korlátok ellen így vagy úgy, ők miért ne tennék? Elvégre, a saját képmásunkra formáljuk őket.

Az is érdekes felvetés, hogy Archos tényleg annyira gonosz-e, mint amennyire a szereplők látják, vagy csak a módszerei mások, mint azt elvárnánk? Mert hogy ténylegesen megsemmisítésről vagy az ember fejlesztéséről van benne szó, az egy igen erős kérdés. Mint az is, hogy meg lehet-e semmisíteni azt, ami képes arra, hogy lemásolja, esetleg sokszorosítsa önmagát? Más viszonylatban a szabad akaratból kaptunk leckét máshol.

Ajánlom annak, aki másfajta robottörténetet szeretne olvasni, szereti a novellásköteteket, bejött neki a WWZ.

Képek forrása:
moly.hu
movieweb.com
battletoys.co.uk
gavwoodhouse.deviantart.com

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése