2018. június 18., hétfő

Apák napja…


… ami már mögöttem van.

Tudom, picit lemaradtam ezzel a bejegyzéssel, de nem tartom fontosnak az apák napját. Ha egészen őszinte akarok lenni, akkor az anyák napját sem. Ez utóbbit kényszernek éltem meg az iskolában, mert versmondás, éneklés, orgonatépkedés, aztán minden folyt tovább az addigi mederben. Ugyanúgy vagyok ezzel, mint a szerelmetesek napjával, hogy ez az egész nem csak egy napig szól. Legalábbis, nekem nem. Minden alkalommal megleptem anyukámat, ahányszor tudtam és akartam. Apukámat is, mert sütök neki, vagy csak mulatom az időt vele, de van, hogy vásárlásnál becsúszik egy-egy meglepi a kosárba, amit elhagyok valahol az autóban, hogy csaljak vigyort a fejére, ha megtalálja.


Apukám inkább a barátom, legalábbis a külső szemlélőnek nem egy hagyományos apa-lánya viszony jön le. Vannak olyan filmek, amiket rongyosra néztünk, és szeretünk idézni belőle, így folytatva le egy vicces társalgást. Van, hogy hajnalban átugrik kajával, és akkor kiabálunk egymásnak az utcán. Fénykardozunk csomagolópapírral a hiperszupermarket közepén. Kornyikálunk a kocsiban, mint két fába szorult féreg. Ha valaki beleolvasna a viber beszélgetésünkbe, egy kukkot se értene belőle, mert picit rejtősen adjuk elő, pl: „Mék a iskoláho vátyá mek te enkemet”. – Ezt még gimiben írta, és azóta is megmaradt.

Egy rossz szavam nem lehet. Mehettem, ha mehetnékem volt. Ha hívtam, jött értem. Ha hívtam éjjel kettőkor, hogy elfogyott az alkohol a táborban, reggel hatra ott termett egy sporttáskával, amit megtömött sörrel. Sosem fogott vissza, DE nevelt! A filmek, az olvasás szeretetét, tőle örököltem.
S pont ezért szerettem vele dolgozni; amikor asztalos műhelye volt, akkor sok időt töltöttem ott, és a szívinfarktus kerülgette, mikor égetem le ragasztóval a kezem, vagy kenem be magam festékkel nyakig. Akkor is, amikor szó szerint rágyógyult a kézifékre, amikor vezetni tanított az Auchan parkolóban, én meg hatvannal vettem a kanyarokat.

Van, hogy barátnőm felhorkan, úgy nézek, úgy gesztikulálok, mint apa. Sőt, néha én is észreveszem magamon azt a makacsságot és/vagy gyerekességet, ami benne is benne van. Nem hiába, nem tudom letagadni, és ő se engem.

Bele sem kell néznem a tükörbe, hogy lássam, nemcsak belsőre, de külsőre is nagyon apám lánya vagyok. A hajam, a szemem színe, a bőröm. Ha lenézek a lábamra és a kezemre, pontosan tudom, melyik oldal hasonlít a övére, sőt, van ugyanott egy anyajegyünk. Nyilván az utolsó szőrszálig hasonlítunk, de azért mégsem baj, ha nem nevelek magamon szőrerdőt.

Igazából csak magasságban nem értem utol, mert még mindig hobbitokat megszégyenítő magasságom van.

Belsőre pedig… hm.
Hirtelen ember vagyok, némelyekkel szemben függő. De van tartásom, büszkeségem, egyszóval, az ő egóját örököltem. Ő is levegőjegyű ember. Ha valamiről megvan a magam véleménye, attól nem tágítok, és a látszat ellenére, igen, a hátamon ki lehet vágni egy erdőt.
De a legjobb, hogy ő sem nőtt fel igazán, és tudom, én sem fogok. Megmaradtunk fiatalnak, nem gyereknek.

Apukám sosem a rossz zsaru. Néha felnőttebb vagyok nála, de ki nem ilyen?
Én kihúzom magam, hogy apukámmal is tudok szórakozni, vagy koncertre menni. Remek szakács, és megvan a magához való esze, nem beszélve arról, hogy igazán jó szaki.
Nem volt sosem szégyen, hogy együtt boroztunk a teraszon. Örültem neki, még akkor is, amikor nem vele boroztam, és igazán illuminált állapotban estem be az előszobából a nappaliba.

S ha konfrontálódom másokkal, akkor jövök rá arra, milyen volt az, amikor értem kellett egyszer-kétszer jönnie, mert nem voltam éppen vállalható állapotban.

Annak is örülök, hogy lány létemre tudok szerelni, nem ijedek meg attól, hogyha be kell vernem egy szöget, vagy csavarhúzót kell a kezembe fogni, netán újrafugázni a fürdőszobát. Kimeszelem a pincét simán, és ha le kell mérni valamit, akkor pontosan meg tudom tenni.

De azt is tudom, ha bármi para van, akkor hozzá tudok fordulni (csak vegye fel a telefont).

Sokszor volt balhé is, de mindezzel együtt, sose kívántam magamnak másik apukát. Sőt. Szeretném, ha nagyon sok embernek (főleg lánynak és egy pár fiúnak a környezetemben) ilyen apukája lenne. A mai napig enyhe bűntudatom van, amikor ellene mentem egy-egy vita után. De hát, fiatalság, bolondság. Ám ebben egyezünk, ugyebár.

Valakinek nagyon hálás vagyok, hogy ő lett az apukám, és ő tette édesanyámat anyuvá, s egy ilyen remek embert tettek össze, mint amilyen én vagyok… na jó, nem. De nélküle nem lennék itt, és nem lennék olyan, amilyen.

A többi személyes, és már elmondtam neki nem egyszer.


Nem szeretne szerepelni a blogon.
No, de azért mégis.


Na, ezért nem kell hülyeségért a szomszédba mennem.
A látszat csal. Simán elkapar a hátsókertben, ha megbántasz.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése