2018. április 25., szerda

Andy Weir: A marsi


Tudom-tudom. Elkéstem vele, mert már az Artemis a menő, viszont csak most jutottam el odáig, hogy a belső hangom megszólalt, hogy olvasd el ezt is. A film tetszett, bár csak részleteiben van meg, furcsa, ambivalens állapot ez. Nem tudtam, hogy milyen lesz a könyv, de egy nap. Egy egész nap, és kivégeztem.

Amúgy ha jól tudom, akkor Andy Weir is azon írók közé tartozik, akiknek már jócskán volt megírt történetük, amikor felfedezték, s mindenki visszautasította, mire sikerült megvetnie a lábát. Tudom, hogy ez részint tündérmese, de reménykedem abban, hogy igaz.


Fülszöveg (forrás: moly.hu)
AZ UTÓBBI ÉVEK LEGNAGYOBB SCI-FI ZENZÁCIÓJA, AMELYBŐL RIDLEY SCOTT FORGAT FILMET HAMAROSAN. A GRAVITÁCIÓ CÍMŰ FILMHEZ HASONLÓAN EZ A KÖNYV IS MEGHÓDÍTOTTA A SZÉLESEBB KÖZÖNSÉGET.
Hat nappal ezelőtt Mark Watney az elsők között érkezett a Marsra. Most úgy fest, hogy ő lesz az első ember, aki ott is hal meg.
Miután csaknem végez vele egy porvihar, ami evakuációra kényszeríti az őt halottnak gondoló társait, Mark teljesen egyedül a Marson ragad. Még arra is képtelen, hogy üzenetet küldjön a Földre, és tudassa a világgal, hogy életben van – de még ha üzenhetne is, a készletei elfogynának, mielőtt egy mentőakció a segítségére siethetne.
Bár valószínűleg úgysem lesz ideje éhen halni. Sokkal valószínűbb, hogy még azelőtt vesztét okozzák a sérült berendezések, a könyörtelen környezet vagy egyszerűen csak a jó öreg „emberi tényező”.
De Mark nem hajlandó feladni. Találékonyságát, mérnöki képességeit, és az élethez való hajthatatlan, makacs ragaszkodását latba vetve, rendíthetetlenül állja a sarat a látszólag leküzdhetetlen akadályok sorozatával szemben. Vajon elegendőek bizonyul-e leleményessége a lehetetlen véghezviteléhez?


Eredetileg: The Martian (2011)
Szerző: Andy Weir
Kiadó: Fumax (2014)
Fordította: Rusznyák Csaba
Oldalszám: 358
Műfaj: sci-fi

Kedvenc idézeteim
1)
Erre rábasztam.
Ez a jól megfontolt véleményem.

2)
A segglyukam ugyanolyan keményen dolgozik az életben maradásomon, mint az agyam.

3)
Kifinomult módszerrel (kalapács) eltávolítottam a műanyag egyes részeit, aztán óvatosan kiemeltem (ismét kalapács) a szilárd habszigetelést. (…) Behoztam a szigetelődarabokat a Lakba, és fejlett építészeti technikával (ragasztószalag) négyzetalakba rendeztem őket.

4)
Holnap éjjel új mélységekig süllyedek!
Újrafogalmazom…
Holnap éjjel elérem a mélypontot!
Nem, ez sem hangzik túl jól…
Holnap éjjel Giovanni Schiaparelli kedvenc lyukában leszek!

5)
- Vicces – reagált Venkat. – Okoskodjon csak valakivel, aki hét szinttel maga fölött áll a vállalat hierarchiájában, hátha jól jár.
- Jaj, ne – mondta Mindy. – Még a végén elveszítem az állásomat, mint bolygóközi kukkoló, és használhatom a diplomám valami másra.

6)
A mai napot egy kis semmi teával indítottam. A semmi teát könnyű elkészíteni. Végy egy adag forró vizet, és ne tegyél bele semmit. Pár hete kísérleteztem burgonyahéj-teával, de erről minél kevesebb szó esik, annál jobb.


Gondolatok
Igazából, mindig belegondolok ilyen témájú könyvek esetén abba, én mit tennék. Valószínűleg, semmire sem mennék azzal, hogy tudok verseket fejből, és jó a helyesírásom. Addig működnék, míg éhen nem halok, vagy el nem visz egy porvihar, vagy tönkre nem megy valami. Lényeg, hogy bekrepálnék, mert hiába vagyok találékony, nem tudok se növényt termeszteni, sem túlélni. Az, hogy mennyire kattannék be, nem tudom. A magányt bírom, de a tehetetlenség jobban kiakasztana, és nem feltétlenül tudnék humorral nekivágni a nagy kalandnak, mint a főszereplőnk.

Párszor eljátszottunk már a gondolattal, hogy kimenni az űrbe, és magunk mögött hagyni az embereket. Nos, egyelőre ebből a szempontból nem tűnik jó ötletnek, másfelől, ezt a könyvet magammal vinném amolyan használati utasítás gyanánt.

Tény és való, hogy hard sci-firől beszélünk, mégis élvezhető, fogyasztható, még a laikus befogadónak is érthető. A számításoknál úgy voltam, hogy jó, biztos így van, hiszen nem értek hozzá. Viszont úgy van megírva, hogy fordulatos, izgalmas és humoros.

A főszereplője hatalmas, főleg, hogy egy adott helyzetet milyen iróniával vagy cinizmussal tud kezelni, hogy humorral oldja önnön feszültségét. Örültem, hogy Mark elmondja, nem ír le mindent. Nyilván a titkos részek a kiborulás pillanatai, de jó volt, hogy nem tette bele őket. Sok lett volna, és ellentmondásos. Nem engedi magán elhatalmasodni a rossz gondolatokat, hanem küzd.
Gondolkodik és cselekszik, azzal dolgozik mindig, ami van. Ha valami balul sül el, újratervez, és remél, és nem adja fel. – Ha van egy szemernyi reménysugár, akkor miért is ne próbálnánk meg? Egy kilátástalan helyzetben oly’ mindegy. Ha belegondolok, akkor lesz, ami lesz alapon szoktam én is cselekedni a szorult helyzeteimben, aztán vagy bejön, vagy nem, de úgy még nem volt, hogy ne legyen sehogy.
Nem feltétlenül azért, mert a Mars viszontagságos közeg, de emberi lett attól is, hogy párszor elcseszett dolgokat, és nem hulla precíz, mindenhez értő kazánkovács-nőgyógyász, mint a szokványos populáris sci-fikben.
Ha van cél és feladat, akkor nem csavarodsz be.


Talán a Robinson-történeteknek ez a tanulsága. Mit csinálj, hogyan dolgozd fel, ami történt veled, és élj túl. Igaz, itt a napló volt a feszültségoldó, míg mondjuk a Számkivetettben Wilson, Crusoe-nak Péntek, és így tovább. De mindig volt valami mókolnivaló, amivel elütötte azt, hogy üljön és legyen. Talán kétféle magányos ember van. Az egyik, aki nem tud mit kezdeni magával, és a gondolatai nyomják agyon, a másik pedig, a lehetőségeihez mérten cselekszik. Watney az utóbbi, és soha ilyen jó főhőst még nem olvastam.

Ami a földi részeket illeti. Kételkedve hiszem el, hogy léteznek ennyire laza figurák, és minden annyira „egyszerű” számukra, mint itt. Hogy ennyire segítőkész mindenki, meg önfeláldozó. Egyénenként lehet, de a kollektívát nézve, nem hiszem. Kezdve attól, hogyha bárki a Marson ragadna egyedül, nem veszélyeztetnék a többiek életét merő hazafiasságból, nem. Ott „csak egy” van. Szerintem nem foglalkoznának vele, maximum ellátmányt kapna, és imádkoznának egy szerencsétlen kimenetelű eseményért. Szóval, ez a rész picit szirupos, de oda se neki!

Szeretem az űrben játszódó történeteket, mert az a valódi küzdelem. A segítség általában csak késhet.

Nagyon sokszor kaptam magam azon, hogy görcsben ülve olvasok. Voltak pontok, amikor úgy éreztem, az én túlélésem is rajta múlik.
Szóval, jó volt ez, nem csalódtam.

Ajánlom bárkinek. Aki látta a filmet. Aki nem látta, de szeretné. Aki előbb olvasná. Aki csak úgy olvasná. Aki szereti a marsi sztorikat.

2 megjegyzés:

  1. Én láttam a filmet és féltem attól, hogy befolyással lesz a könyvre ha elolvasom, de ezek szerint még jobb is lenne. Illetve én azért is szeretem az űrben játszódó történeteket amikor az ember elhagyja a Földet, mert annál jobban szinte semmi se képes vissza adni azt a mély, nyomott magány érzést, mint a hatalmas, végtelennek tűnő fekete űr. Az, hogy ő a Marson ragadt - egyszerűen ennél durvább mégis legélethűbb ábrázolása nincs is annak amikor valaki egyedül érzi magát, magányosnak, teljesen magára hagyva.
    Emellett remek pszichológiai téma is lehetne, mint metaforikus elemzés.
    Például, ha a karakter nem lenne ennyire ragaszkodó a reményhez, nem akarna mindenáron túlélni valahogy és magában tartani a hitet, akkor a másik ember típust képviselhetné. Mert igen, akadnak olyan erős és bátor emberek a földön, mint ő. Akik soha nem adják fel és mennek előre, mindegy milyen a körülmény és ettől csak egyre erősebbek lesznek. De akad a másik réteg akik egy apró akadálytól már feladják vagy egyszerűen nem mennek tovább. Bár kicsi eséllyel jutna ilyen ember az űrbe, hiszen komoly teszteken mennek át meg felkészítésen szóval egy depresszióban szenvedőt például nem hiszem, hogy a Marsra küldenek (pedig az is érdekes téma lehetne), viszont a film rámutatott arra szerintem, hogy ha más nem is, de a könnyű, gyenge emberek így fognak szelektálódni. Gonosz dolog lehet, de most őszintén: Hány jelenlegi ember lett volna inkább öngyilkos abban a helyzetben amibe ő is került? :/

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szerintem jobb a könyv, persze a film jóságát sem vitatom el, viszont a könyv jobban megmaradt egyelőre, mint a film. Főleg, hogy volt egy-két momentum, amit kétszer olvastam el, másokat kijegyzeteltem, megint mások pedig, csak megmaradtak szimplán a jelentéstöbblet miatt.

      A magányosságban igazad van. Ezért is írtam, hogy számomra a kitartásról és az akarásról szólt leginkább, mint az ilyen jellegű történetek általában.
      Amúgy lehet, hogy nem feltétlenül jönne ki ez a különbség, mert hiába a szimuláció, és a számítások, szerintem élesben derül ki, milyen is valaki valójában. - Nem is az a baj, ha néha elveszti a fonalat, hisztizik, hanem, hogyan kezeli az adott helyzetet. Egyáltalán tud-e tovább létezni, vagy sem. Ha hagyja, hogy a gondok maguk alá temessék, posztolhat bármit, nem lesz eredménye, mert továbbra is egyedül van. No, eltértem. Tudnék erről anekdotázni.
      A könyv kapcsán is, csak nem szeretném senki agyát széttolni mélyreható elemzésekkel. :)

      Őszintén? Szerintem a többség inkább kivárta volna a véget, jelszó, "úgyis mindegy már". Nem feltétlenül öngyilkosak lettek volna, szerintem várták volna azt a körülményt, ami "felmenti" őket.

      Törlés