2018. március 2., péntek

Csak egy kis sztori



A kedvenc helyeimmel általában úgy járok, hogy messziről figyelve tök üres, ha bemegyek, akkor elkezdenek szállingózni az emberek. De attól félek, ha megépül a Kopaszi-gáton a bádogrengeteg, akkor idővel ki fogják nyírni a kedvenc bisztrómat.
A kedvenc dolgok valahogy mindig eltűnnek.


A minap Andrissal mászkáltunk a születésnapja alkalmából, ilyenkor általában hamburger és fánk a menü. Volt egy hely a Nyugatinál, a Burger House, ahova már szerettem volna beülni, erre mondta mindig Andris azt, hogyha lesz alkalom, akkor majd megyünk. Ez pedig, a születésnapján jött el.

Megettünk két Bacon Burgert, az egyiket sült krumplival, a másikat steak burgonyával. Így nézett ki:


Ha jót eszek, bedugul az orrom. Nem kaptam levegőt.
Igazság szerint, csak mi voltunk az étteremben, a srácok aranyosak voltak, ki is hozták a burgert, és meglepődtek, amikor visszavittük a tányért, jelszó, nem kellett volna. Még mi szabadkoztunk, hogy mi ezt így szoktuk meg.
A felszolgáló fiú kérdezte, ízlett-e a burger, mi meg mondtuk, hogy finom volt, és még vissza fogunk jönni, mert a pikáns meg az áfonyás szendvics meglegyintette az ízlelőbimbónk álmait.
Erre a fiú mondja: „ma vagyunk nyitva utoljára”.

Szerintem érdemes lett volna lefotózni a döbbenetet az arcunkon.
Persze, sosem láttunk bent embereket, pedig nem sokkal drágább, mint egy Meki, és van anyag a burgerben. Viszonylag korán ettük, de még késő este sem voltam éhes. Szóval, utolsó szamurájként bekommandóztuk magunkat. Kicsit letörtem, hogy bezárnak, de boldog voltam, hogy ettem ott.
Láttam, hogy van máshol is a városban, és nagyon remélem, hogy nem a lánc zár be, csak az az üzlet. Kár lenne érte. Komolyan.

Ezután beszédültünk fánkot enni egy ajtóval arrébb (The Box):


Remélem, ez is megmarad még sokáig, mert kiütötte az eddigi két fánklelőhelyünket.

Kész voltam. Ezután konkrétan cipelnem kellett saját magam, mert a mínusz fokok ellenére még sétálgattunk kicsit a városban. Nem sokat, mert Andris jó gyerekhez mérten nem öltözött fel rendesen; hol a kesztyűjébe próbált lélegezni, hol csak mondogatta, hogy fázik a combja. Én meg egy Zorró-álarcnyi csíkban fagytam szét, de úgy, hogy a végén már fájni kezdett a fejem.


Szóval, azért örül a szívem, hogy ettünk ezeken a helyeken. Meg jól telt a nap, örült az ajándéknak.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése