2017. november 22., szerda

Tim Davys: A halállista



Más szemmel fogok ezentúl nézni a plüsseimre. Van jó pár, akiknek az évek folyamán személyiséget adtunk. Itt van Kistrudi, a kacsa, aki híres akar lenni, de hihetetlenül beszari. A bélpoklos Fogatlan, a tudós Kisbagoly, aki döglött bogarakat gyűjt a fagyasztómban, vagy az identitást tévesztett Vakond, aki a lelke mélyén zsiráfnak született. Közülük igazán Kistrudi van lélekkel ellátva.
Ezután a könyv után nem érzem olyan nagy balgaságnak ilyesmit „játszani” a plüssökkel, illetve, egy ideig úgy fogom az embereket szemlélni, milyen plüssök lennének egy hasonló világban.


Fülszöveg
Medve Eriknek mindene megvan: sikeres karrier a reklámszakmában, gyönyörű feleség, Pazar otthon. Tudja, hogy milyen szerencsés, hiszen fiatalkorában, Galamb Miklós maffiafőnök alkalmazottjaként az élete drogokról és szerencsejátékokról szólt. Ám a múlt nincs olyan távol, mint azt Erik szeretné. Egy reggel ugyanis Galamb Miklós két gorillája társaságában becsönget hozzá, mert azt hallotta, hogy a neve szerepel a Halállistán. Erik feladata, hogy a nevét lehúzzák róla. Ha sikerrel jár, minden rendben. Ha nem, úgy imádott feleségét, Nyúl Emmát fogják széttépni. Erik összeszedi a régi csapatát – egy komplexusos varjút, egy gőgös kígyót és egy meleg antilopot -, hogy kiderítse, tényleg létezik-e a Halállista, és ha igen, hogyan lehet valaki nevét kihúzni róla…

A titokzatos svéd szerző, Tim Davys regénye alaposan felkavarta a krimi állóvizét, amikor tavalyelőtt megjelent Amerikában. Mollisan Town lakói ugyan plüssállatok, de a város Dashiell Hammett és Raymond Chandler világát idézi, a szereplők pedig a legkeményebb keményfiúk, a legvadítóbb nők és a legkegyetlenebb bűnözők ebben az üdítően friss, egyedi és feledhetetlen krimiben.


Eredetileg: Amberville (2009)
Szerző: Tim Davys
Kiadó: Agave Könyvek (2010)
Fordította: Varga Bálint
Oldalszám: 300
Műfaj: krimi

Kedvenc idézeteim
1)
A hatalom nem a birtoklás, a hatalom az irányítás.

2)
Napközben ellenállok a kísértésnek, és azzal küzdöm le a démonokat, hogy először mindig a nehéz döntéseket hozom meg. Egész nap ellenálltam.
És mi a jutalmam?
Az alvás.
És mire ébredek másnap reggel?
Démonokkal és csábításokkal teli napra.
Nem csoda, hogy ellentmondásos érzések munkálnak bennem.

3)
A gonosz mindig a tapasztalatokban található. Soha nem a szándékokban.

4)
Itt állok, gondolta, a férfivécében egy drogos homoszexuális prostituált gazellával, aki különösen a város mazochistái közt népszerű.

5)
Azt látjuk, amit látni akarunk.
Azt látjuk, ami bennünk van.

6)
Néha nem tudjuk, hol a helyünk az életben. Vannak, akik napjában többször is ezt érzik, mások egész életükben csak párszor.
Ez egyfajta egzisztencialista vákuum.


Gondolataim
A bevezetőben elkezdtem pedzegetni, s mondtam is, hogy ez a könyv hol komolyan veszi magát, hol teljesen szürreális és humoros. Azért meredek elképzelni, hogy kopogtat egy gazella (Lali) az ajtón, aki bogyókon él, és rajong a BDSM-ért. De az is, hogy egy varjú kötöget a sarokban. Beállva biztos így lenne, viszont olvasás közben embernek láttam a plüssöket magam előtt, viszont beleláttam a karakterekbe az állatokat is. A mozgásukat, a vonásokat, de leginkább a természetüket.
Ha emberek játszottak volna benne, akkor snassz lenne a történet, egy a tucatból, viszont plüssökkel már más volt a helyzet. Egy érdekes világot teremtett emberi allűrökkel.

Sokszor elmentem a könyv mellett, valahogy nem éreztem a késztetést, hogy kezembe vegyem, de nem bántam meg, hogy kölcsönkaptam. Sodró lendületű, könnyen olvasható. Az alap történet meg van törve más plüssök szemszögével, ami kiegészíti a történetet, és még több kérdést vet fel, illetve a bennem menet közben felmerült alapdilemmával foglalkozik.

Medve Edének filozofálgatásai adnak bőven gondolatmorzsát, míg Eriké inkább a szórakozásért felel.

A vége előtt egy picivel elvesztettem a fonalat, a kiegészítés helyre tett mindent, mégis van bennem egy kis hiányérzet, mintha nem lenne igazán vége, hiába van ott a „vége” felirat.
A szereplők mind erős karakterek, s bár nem mind van kibontva úgy igazán, ettől függetlenül ott vannak, jelen vannak. A főszereplők rendesen átadottak, a történeteik és a karakterük abszolút passzol hozzájuk.
A város maga teljesen noir stílusban van a szemem előtt, ami megy ehhez a fajta történethez.


Visszakanyarodva az alapgondolatokhoz. Ez egy történet egy zseniális köntösbe burkolva életről és halálról, azok miértjéről és a megalomán hogyanról, istenről. A gonoszról, annak vetületeiről. Hogy a jó út nem mindig a helyes is egyben, s hogyan és miért választasz egy kereszteződésben, merre mész tovább. Nem tudod a másik szándékát, motivációját, mégis döntesz. Ellépsz, mész tovább, aztán, ha nem jó, le is léphetsz. Az akadály sokszor csak fejben létezik.
Isten mibenlétéről is elmélkedik, s hogy ez hogy ad keretet egy ember életének. Mert valahol akkor is ad, ha nem vagy hívő, mert az alapértékeket csomagolták bele egy bestsellerbe anno.
Ebből továbbindulva rengeteg morális kérdést vet fel, ami a cselekményben magában köszön vissza, mint testvérviszály, elhallgatások, szerelmek és gyűlöletek, benne az elszenvedők, mártírok, károkozók, és a „jók”. S hogy jön ehhez a szégyen vagy a bűntudat. Van-e egyáltalán? Értelme van-e? Szükséges-e?

A piros és a zöld kocsi is érdekes volt. A piros mindig tiltás, valaminek a vége, vészjelzés, piros lámpa. Megálló. A vég. Míg a zölddel jönnek az új állatok, az élet, a kezdet. Az új kezdet.
Biztos rossz a körforgás? Nem. Mi lenne, ha vég nélkül élhetnénk? Hogyan tennénk? Mekkora kárt tudnánk okozni saját magunknak? Hogy van joga valakinek dönteni egy másik életéről? És ha kapsz egy ilyen esélyt, te hogyan használnád fel?
Ezt is bőven kifejtik, igaz, nincs kimondva, de megvan a maga sajátos kitömött értelme.

Mindegy, hogy miben hiszel. Az is, hogy mi vagy. Az életfonalunk azonos. Az elején zöld, a végén piros.

Abszolút kedvencem az a beteg, elmeháborodott, folyton beállt, homi gazella volt. Néha még a hangját is hallottam.
Alapvetően megtaláltam magam valakiben a könyvből, és szerintem lehet a karakterekkel azonosulni, bárkik legyenek is ők.


Van egy kettőssége a könyvnek, nyilván nem véletlenül. Minél többet gondolkodom, annál inkább körvonalazódik bennem egy gondolat a fenti problémákon kívül. Mindenki születik valaminek. Úgy is nevelik, de idővel elkezdjük érezni, van valami probléma. Valami nem stimmel, pedig látszólag minden a helyén van. Keressük az embereket, akikkel beszélhetünk róluk úgy, hogy nem ítélkeznek felettünk. Valaki elfordul, más elfogad. De az elfogadás is viszonylagos. Ez a tipikus, „jól van, csináld, majd kialszod magad”. Nagyon kevés ember van, aki mellettünk áll. Néha éveket várunk A Tökéletesre, aki megment minket. De addig be vagyunk zárva a saját valóságunkba, amit mi élünk, de nem feltétlenül a mienk. Más képet mutatsz, mert rá vagy kényszerítve.
Hm. Erik és Ede kapcsolatáról jutott ez eszembe.
Erik szerelme inkább a megkreált valóságról beszél, amibe saját magunkat hajszoljuk, hogy a lehető legkevesebb konfliktussal éljük túl az életet. Más képet mutatsz, mert megvan a szabadságod hozzá.

Kellemes csalódás volt.

Ajánlom bárkinek, aki ki szeretne kapcsolni egy unalmasabb délutánon.


PS: A plüsseim szerepeltetése jelen bejegyzésben teljesen inadekvát.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése