2017. november 10., péntek

Keddi kilométerhiány



Rendkívül szeretek bolyongani erre-arra, de hisz’, ezt tudjátok. Időről-időre jönnek ilyen mászkálós bejegyzések, bár most ritkábbak a családi szeretem-nemszeretem dolgok miatt. Irdatlan távolságokat vagyok képes megtenni gyalog, s mégsem vagyok csavargó – Hadházi mondta egyszer, hogy aki három méternél többet tesz meg a két lábával, az már az.

Olvastam valahol, hogyha ki akarsz szakadni a mókuskerékből, akkor irány a természet. Én ezt tartom. Szó szerint feltöltődök tőle, a fantáziám pislákolni kezd a koponyám sötétjében. Olykor, még olyan szavakat is használok mondatban, amiket amúgy nem. Én ezt úgy aposztrofálom, ilyenkor kreatív, értelmes lénnyé avanzsálok. Általában tart ez addig, míg fel nem szállok a buszra, és hozzám nem dörgölőzik valaki a tömegből.


Kedden, munka után elmentünk Andrissal sétálni. Normafától az Erzsébet-kilátóig, majd vissza. Busszal lementünk a Moszkvára – jaj, bocsi, Széll Kálmán térre -, és onnan gyalog lecsorogtunk a Borárosra.

Szép hosszú séta volt. A végén változatos helyeken éreztem nyilallást a lábamban.

Szeretem az őszi erdőt a maga színeivel, az a sokféle sárga, narancs és barna, tarkítva zölddel, csak azt sajnáltam, hogy piros nincs. Imádom a piros leveleket. Szinte nem volt senki rajtunk kívül. A libegő zárva, a lángososnak csak a halovány olajos illata volt meg.



A messzi távolban ott van a kilátó „20 perces, könnyed erdei sétára”.


Ez olyan fura fa volt.

Ez a kép pedig, valamiért olyan, mintha lehasaltam volna, pedig nem.
Szeretek a futóúton menni, a lépéseim kevésbé hatnak vissza a térdemre.
Ha Andris megkapja egyszer az egy év rémuralmát, azt mondta,
az egész várost telenyomatja ilyennel, hogy kényelmesen
tudjak mászkálni Pesten.


Gyönyörű, és a legtetején végre,
életünkben először, egyedül voltunk, senki más.





Azon is röhögtünk, mint az lenni szokott, elméleteket gyártottunk nézett filmekről, látott műsorokról, olvasott könyvekről és hírekről. De én a futóúton, a kilátó mellett felfelé caplatva, méterenként megálltam. Hol a távoli ködöt kémleltem – Andris szerint abból jönnek ki a vérszomjas szellemzombik, de mivel köztünk volt a fél tizenkettedik kerület, nem fenyegetett minket veszély, szóval, bőven volt időnk mászkálni -, hol orrot fújtam, hol rám tört a röhögőgörcs, hol pedig köhögéstől fuldokoltam.
Igen, ez is én vagyok.


Ránk is esteledett.

Először gondoltam, hogy leírom az elméleteinket vitaindítónak, de a végére annyi lett, hogy a mi szemünk is jojózott tőle. Annak viszont, tényleg örültem, hogy senki más nem volt a kilátó csúcsán, mert eddig mindig tömegnyomor volt turistáktól. Most is egy futócsapattal váltottuk egymást, de legalább pár percig csak az enyém volt a kőépület.

***

Andris: Mondj valamit, ami magába foglalja a Titanikot.
Én: -
Andris: Óceán.

*

Elgurult mellettünk egy gördeszkás, aki nagyon érezte a ritmust. Kígyókat megszégyenítve tekergett.
Én: Milyen művészi!
Andris: Már nem. – mondta, amikor eltaknyolt a srác. – De ha megmurdel, akkor ismered a taktikát. Mindent viszünk, ami mozdítható. Kivéve a rongyos cipőjét és az eltört óráját, mert hát, halottakról jót vagy semmit.

*

Én: Ide is el akarok jönni!
Andris: Mi ez?
Én: Fánkozó. – kicsivel arrébb. – Ide is!
Andris: Burgerezni?
Én: Igen.
Andris: De veszett drága!
Én: Pont ezért mondtam a múltkor, hogy majd valamilyen alkalomkor.
Andris: Mondjuk, amikor éhes leszel. Az is egy alkalom az evésre.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése