2017. november 14., kedd

Íráskényszer, mint alkotói válság



Azt hittem, az a rossz, ha nincs ihletem. De nem. Rosszabb, ha van, és nem tudom leírni. A szikrát viszonylag könnyen utolérem, viszont soha nem gondoltam volna, hogy ez elő fog fordulni velem.

Az alaphelyzet, hogy tudom, írni akarok, de képtelen vagyok papírra vetni a gondolataimat. Nem csak történeteket, de még jegyzeteket se. Az utóbb 5-6 hónapban különösképpen. Ötletem van, csak éppen, mintha elmacskásodtam volna. Eltunyultam, kiestem a ritmusból, valami baj van, valami nem kerek.

A minap ültem a laptop előtt, mert már éreztem a csít, ám a leírt szavak értelmetlenek voltak, merev mondatok lettek, szájbarágós gondolatok. Úgy éreztem, hogy a belső kényszer hatására előbb változok vérfarkassá telihold nélkül, mint hogy valami emészthetőt monitorra vessek. Nyomasztó érzés ez a láthatatlan gát az elmém és az ujjaim között.

A Pókember új része alatt bőven volt időm ezen gondolkodni, hogy miért lehet ez most így? Mi változott? Hogy lehet ezen túljutni?


1) Ismerősök szerepeltetése – felolvasni ómen
Zsófinak írtam egy történetet még tavaly, ismerősök szerepelnek benne. Direkt így van kitalálva és megírva. Az egyik szereplőnek felolvastam egy jelenetet, amit ő kiröhögött, és nem enyhén homoerotikusnak bélyegezve, húzta a száját. Folyton szapulta. Rossz érzés volt, mert ő nem annak látta, aminek én, és ez megviselt rendesen. Hibáztam, mert ez visszarántott.


2) A karakter mintája rossz
Az 1)-ben foglaltak tovább gyűrűztek más történetekre. Észrevétlenül csempésztem bele a karakterét a fent meg nem nevezett személynek valakibe a szereplőim közül, mígnem, egyszer azzal álmodtam, hogy a szereplőm rám ripakodott*, ezt ne csináljam, mert ő egy önálló karakter, nem egy élő személy gyatra mása. Úgyhogy, kukába a meglévővel, újratervezni őt, hogy beszéljen hozzám ismét.

3) Elakadás a történetben / valami nem jó
A nagy regénnyel is elakadtam, mert éreztem, valami nem stimmelt vele. Gyenge, másolat, valami hiányzik belőle, erőtlen. Elkezdtem nem szeretni. Egy nagy sötét folttá vált a szemem előtt az egész univerzumom. Jegyzeteltem eleinte, majd a vágyát is elvesztettem a bal kanyarban. Javítanom kell, és hosszas rágódás után meg is találtam a hibát a gépezetben.

4) Kiszakadva a környezetből
Nekem kell a nyugi, az üvöltő zene, a rágcsa és üdítő elérhető távolságban, hogy bekuckózzak huzamosabb időre alkotni. Az utóbbi időben nem találom a helyem. A hely, ahol lakom, üres. Nincs szelleme, és olyan, minta elszívna belőlem minden alkotói energiát. Sehol sem jó. Most, hogy már kétlaki életem is lett, se itt, se ott nem vagyok. Elmennek a napok azzal, hogy fél napot igyekszem a munkámra koncentrálni, vagy utazok, vagy csendben vagyok, utána pedig, nincs lelkierőm írni, mert már nincs hova kuckózni. Negyed óra alatt nem tudok átszellemülni. Plusz, nem vagyok annyit egy helyben, hogy tudjak dolgozni egy történeten. Embernél megsoroznak az ötletek, de itthon kongok az ürességtől.
Pedig, itthon is, Embernél is megvan az írós-olvasós vacok, egyelőre ezen még dolgoznom kell.

5) Idő és idő és idő
Alig volt időm és energiám – na jó, lelkiállapotom sem – filmet nézni, könyvet olvasni, és Andris annyira rám tette a kényszert, hogy élvezni sem tudom őket, szemezgetni az ötletek közül. El KELL olvasnom, meg KELL néznem. Tulajdonképpen, annyi mindent kellene befogadnom igen rövid idő alatt, amire képtelen vagyok. Az idő lelkileg szétcincál.
S mivel lelkileg rohadtul a béka segge alatt vagyok, és az alkotói munka nálam lelki folyamat, képzelhetitek.

6) Prioritásban a másik ember
Hiányzik a támogatás. Ezen agyaltam sokat. 2009-ben rengeteget írtam, valósággal fostam magamból a történeteket. Mi változott ahhoz képest? A környezet. Ott volt visszajelzés, támogatás, öröm volt az írás, még a magam szórakoztatására is. Mára ez nincs meg. A közvetlen környezetem is magasról tesz erre az egészre, ami nekem fontos. És az, hogy nincs meg tőlük a minimális érdeklődés sem, valamelyest megbénított. Nem tudom kivel megbeszélni az ötleteimet, átolvastatni az elkészült fejezeteket. Anno belém ültették, hogy úgyse fog sikerülni. Most mindenki „elfoglalt”, vagy nem reagál, vagy megkérdezik, hány oldal, mert, ha 10-nél több, az már hosszú, nem olvassák el. De ha el is kezdem mondani, egyik se mondja, hogy „figyu, segítek”. De higgyem el, őket érdekli, támogatnak, csak nem akarnak részt venni benne. Ez az én kriptonitom. – Mert én foglalkozzak másnak azzal a dolgával, ami fontos, viszont, ami nekem az, azzal nem foglalkozik senki. Hajtogatják a közhelyeket, de azzal se vagyok kint a vízből.
Bizonytalan vagyok, és kellene szárnysegéd. – Csak egy idegennek olyan furcsa odaadni a kölkömet, hogy tessék, olvasd.


7) Nem mellesleg, és ez magába foglalja a fentiek közül jó pár pontomat, hogy állandóan csipog a telefon. Valami mindig megzavar, elveszi a figyelmem, az időm, az energiám. – Így éjjel tudok rendesen működni, de ettől meg egy idő után a világomat nem tudom, és kómázok napokig.

8) Ja, és el kéne engednem, hogy „írnom kell”.
Azért jó, hogy nem üres az elmém kútja, csak a múzsa, aki felhúzná a teli vödröt, részegen hever a rózsabokor árnyékában. Kényszerből nem megy. Az sem célravezető, hogy bámulom a semmit.

9) Mások babérjaira törés
Minden nagyképűség nélkül, aki olvasott tőlem, azt mondja, tetszik neki a stílusom. Na, ezt felejtettem el. Annyira megragadott máshonnan egy-egy kép, hogy más író szemén keresztül akartam látni, nem a sajátomén, s ha nem a saját hangomat használom, az mindig is idegen lesz számomra.

Most, hogy rájöttem a problémákra, jöhet a megvalósítás.
Szóval, most begubózok, ha eltűnnék a szociális hálóról innen, onnan, amonnan, akkor ezért lesz**.



*Írtam erről egy novellát. Majd kiteszem.
**Olvasgassatok a másik blogomon, vagy a honlapon addig.

2 megjegyzés:

  1. Kitartást hozzá! Ehhez az egészhez...:)

    (Ez volt a legértelmesebb gondolat, amit ki tudtam magamból préselni.)

    VálaszTörlés