2017. október 30., hétfő

Szárnyas fejvadász 2049



Az eredeti filmet nagyon szeretem, sőt, a könyvet is szeretem, és emlékszem, anno felért egy világtragédiával, hogy nem jelent meg magyarul a folytatás. Azóta sem olvastam őket, egyrészt, mert türelmesen várakozom a valamikori megjelenésre, másrészt, mert lusta vagyok angolul forgatni, harmadrészt, mert időszakosan megfeledkezem róla.

A filmig nem is jutott eszembe.


Blade Runner 2049
amerikai sci-fi, 164 perc, 2017
Rendező: Denis Villeneuve
Forgatókönyv: Hampton Fancher, Michael Green
Író: Philip K. Dick (karaktereiben)

Szereplők:
Ryan Gosling – K
Harrison Ford – Rick Deckard
Jared Leto – Niander Wallace
Ana de Armas – Joi
Robin Wright – Lieutenant Joshi
Sylvia Hoeks – Luv
Edward James Olmos - Gaff


Harminc évvel a Deckard-incidens után járunk. A szárnyas fejvadászok még mindig a replikánsokat igyekeznek kiiktatni, mikor is, egyikük érdekes felfedezést tesz: az egyik replikáns képes volt utódot hozni a világra, így neki egy feladata marad, mégpedig megtalálni és megölni a gyermeket. A gond csak az, hogy a nyomok minduntalan hozzá vezetnek vissza. Meg kell keresnie Deckardot, szembe kell szállnia egy illegális replikáns gyártóval, valamint, ki kell derítenie az igazságot.


Gondolatok
Hosszúságában, ritmusában, élvezhetőségében számomra hozta az eredetit, és valahol tisztelem a film gyártókat, hogy nem a matuzsálemektől várják el, hogy pörgő-lengő rúgásokkal mentsék meg a világot. Valahogy beleszövik az utódokat, akik vihetik tovább a történetet, akár egy új kezdet reményében. Általában ez egy gyerek, aki valahogy kapcsolódik a már meglévő történethez, az ő kalandjait látjuk, és a korábbi főszereplő már csak kiegészítője a mozinak, mint itt is Ryan Gosling és Harrison Ford esetében.

Szeretem a posztapokaliptikus történeteket, a disztópiákat, mert, ahogy halad az élet, egyre inkább ezek válnak realitássá, mint egy csinos utópia, ahol békében és harmóniában él mindenki, esetleg kasztokra bomlunk a béke miatt. Másfelől a lelkivilágom sötétségéből kifolyólag is ezek a történetek állnak közel a szívemhez, sci-fit és steam punk történeteket inkább ebben tudom elhelyezni. Ennek viszont, abszolút megfelelt. Ez egy olyan vízió, ahol az ember a maga által megteremtett mesterséges környezetben él, gyakorlatilag dobozokban, és két doboz között is egy dobozban utazik. Egy sivár, kihalt, kiszáradt vidéken csak a művi környezet tart életben, és csak emlékmorzsái vannak a hajdani flórának és faunának. Szomorú valahol.


Ez pedig maga után vonja, és felerősíti azt, hogy az ember rohadtul elmagányosodik, nem marad más, csak a virtuális társak. El nem tudnám képzelni, hogy este, ha hazajövök, akkor egy hologram társ köszönjön rám. Bár, mondjuk legtöbbször csak a virtualitás marad annak, aki más, mint a többiek.
Ugyanakkor, aki követi a trendet, annak se nagyon marad más, csak az ok és a minőség változik.

A replikánsok és a fejvadászok voltaképpen egy kaptafa, csak amolyan mókus-patkány állásponton vannak. A teremtő pedig, aki mozgatja a szálakat, bármit megtehet velük, istenként áll felettük, dönt életről, halálról. Mindig az írja a történelmet, aki nyertes pozícióban van, ha nem, maximum hírhedté válik.


Ryan Gosling karakterében viszont a személy problémáját véltem felfedezni. Hiszel magadról valamit, amit beléd programoznak születésed óta. Aztán történik egy törés / váltás az életedben, érzed, hogy más vagy belül, mint aminek látszol, és a jeleket aszerint keresed, mérlegeled és értelmezed, új valóságot teremtve magadnak. Ezzel pusztán az a baj, hogy a sejtésed vagy valóra válik, vagy nem. Ez az út, amit mindannyian járunk, amitől fejlődünk. Az egyéni útkeresés talán ebben manifesztálódik a filmen leginkább (Én? Az valaki más. Ugyebár.)
S nem mellesleg a legrohadékabb dolog belül másnak lenni, mint ami vagy, de hozzá kell idomulnod a környezetedhez. Amikor van egy belső feszültség, amikor az emlékeid másé, vagy az a test nem a tied, mint amit vélsz, hogy a tiednek kellene lennie. Szép kis belső vívódásokhoz vezet. Ez Joi karakterében is benne van. – Joiban az a legjobb, hogy aki más, az sokszor emberibb, mint egy ember.
Ülsz szépen egy időzített bombán arra várva, mikor durran el, és azt hogy kezeled, hogy nyilatkoztatod ki.


Jared Leto kissé istenkomlexusos. A legtöbb ember ilyen, csak nem ekkora mértékben, de ahogy a gyártmányaival bánik – jelesül lekapcsolja az újszülöttet -, sok mindent elmond. Hogyha a robotok tudnának robotokat gyártani, ránk már nem lenne szükség. Ez egy evolúciós ugrás, és egy lépés a transzhumanizmus felé, ami egy viszonylagos mese szerintem. Szimbolikus, hogy a terméketlent ki kell lökni, mert ha valaki nem megfelelő tagja a társadalomnak, már irány a periféria, esetenként a Taigetosz. Az is szimbolikus, hogy aki képes valamelyest valami megteremtésére, már istennek képzeli magát, míg az alsóbbrendűnek nem ad nevet, csak betűt, vagy számot, mert az ócskavas rabszolga nem más, mint egy állat. Nem több azoknál a haszonkérődzőknél, akiket megnyesünk hús, tojás vagy tej reményében. Használjuk, ameddig kell, majd ha már nem, akkor irány a kuka.

Arról nem is beszélve, mi történik akkor, ha az uralkodó erőnek valaki ellenszegül. Bármilyen stempli megteszi az ellehetetlenítésre.
Luv a tökéletes vívódó példa arra, milyen, amikor kötéshibás valami.


A film ezekből adott nem kevés gondolkodnivalót, valahol ezért is ültem ennyit ezen az ajánlón. Igazán azt se mondanám, hogy pörgött a film, vagy akciódús, hogy nem tudtam nem pislogni. Hozza a korábbi film hangulatát, és tempóját számomra. Néhol kiszámítható, máshol nem, lassú is, de nem ül. Van gyengédség, érzelem, és erőszak is.
Jó kis film lett ez a félig-meddig nálunk forgatott mozi – gyermeki csodálkozással néztük a stáblistát, ahol rengeteg magyar nevet fedeztünk fel.
Mondjuk, nekem az is bejött, hogy ugye, van pár folytatása és változata az első filmnek. Ezeket pedig ez a film úgy folytatja, hogy igazán belekötni nem tudok.

Még csak nem is számított nekem annyira, hogy telenyomják a CGI csodáival, pedig csodálatos képekkel és zenével dolgoztak az alkotók.

Biztos, hogy lesznek fanyalgók. Mindig vannak. Örülök, hogy beültünk rá, én nem bántam meg. Méltó folytatás, bár félek mostanság a feldolgozásoktól és a folytatásoktól.

Még biztos meg fogom nézni párszor, hogy összeszedjem rendesen a gondolataimat róla.

Ajánlom azoknak, akiknek tetszett az előző film, a többieknél rizikós.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése