2017. október 1., vasárnap

Kirándultam, eltévedtem



Napok óta azt érzem, mennem kell. Mindegy hova, csak ne itthon üljek a négy fal között, mert be fogok csavarodni. Ha jól belegondolok, nincs olyan nagy egetverő problémám, pusztán elegem van az emberekből, hogy itthon punnyadok, amikor élvezhetném a természet nyújtotta lehetőségeket is.
Csak éppen, apu elvan – utóbb nyaralni volt -, Andris kipiheni, hogy pihen egész héten, a munkatársamnak semmire nincs ideje, más ugye, nem itt él, vagy pedig, olyan emberek vesznek körbe, akik nemhogy kirándulni nem mennek el, de az is fizikai fájdalmat jelent nekik, hogy a szobából elmenjenek a boltig.

Így jutottam arra az elhatározásra, nekivágok ezúttal egyedül az erdőnek.


Sosem féltem attól, hogy eltévedek, mert előbb-utóbb valahol kilukadok a végén. Ha lefelé megyek a hegyoldalból csak találok valami civilizációfélét. Az erdőben nagyobb a vaddisznó-parám. Sosem ért még semmilyen atrocitás, csak egyetlen egyszer láttam a nyomait a sáros talajban, de akkor is. Velem az ördög nem alszik.

Apuval találkoztam, vásároltunk, üldöztünk pöfögős nosztalgiajáratot, majd kitett a Fenyőgyöngyénél. Oda amúgy is felmentem volna, mert onnan indul a kék jelzés az adótornyokhoz. Volt egy kis magányos Farkas-torok, aztán fel, egészen a tornyokig, ahol állandóan átállította magát más csatornára a rádióm. Van ott új kilátó (Guckler Károly-kilátópont), 360 fokban körbenézhetsz a hegytetőről.

Elszoktam már a felfelé való erőltetett menettől. Furcsán közlékeny vagyok újabban. Egy csapatot irányba állítottam, hogy merre az arra, egy bácsi jó utat kívánt, egy csapat kirándulótól kaptam sült pillecukrot, fotóztam egy nőt, aki szintén magányosan rótta a tűlevelű erdőt.

Ezt az útvonalat tettem meg:


1)
Fenyőgyöngyétől a Farkas-torok érintésével felcaplattam a tornyokhoz. Meglestem az új kilátót, aztán a mezőn keresztül át akartam mennyi egy hegyecskére, de egy gyök kettővel haladó turista csoport az utamat állta, így inkább visszaindultam az origómhoz. (Piros az oda vezető út, lila a visszafelé).


2)
A Fenyőgyöngyétől átsétáltam az Árpád kilátóig, ami nem vészes, „egyenes” út vezet a kék jelzésen a kilátóig. No, de onnan. (Zöld a kilátóig vezető út, kék a bolyongás)















A zöld körtúra jelzésen indultam el. Szállingóztak emberek arra, voltak fura alakok is, akik borittasan próbáltak légszomjban meghalni. Aztán egyszer csak azt vettem észre, ugyan kitaposott ösvényen haladok, de fák óta egy árva jelzést se találok. A nap lemenőben, és nem volt kedvem egy sötét erdőben éjszakázni. Gondoltam telefonálok, de az iszonyú bénán vette volna ki magát:
Én: Eltévedtem. Értem kéne jönni.
XY: Hol vagy?
Én: Egy fa mellett.
XY: De hol?
Én: Az erdőben.

Úgyhogy, felszívtam magam inkább, aztán csak visszakeveredtem a zöld jelzésre, s végül magam mögött hagytam az erdőt is, és már csak egy feladat maradt. Megtalálni akárhol is, a 11-es buszt. Az is meglett.









Lecsorogtam vele a Batthyány térig, és onnan lebotorkáltam a Boráros térig a rakparton sétálva. Rám is esteledett. Már itt voltam a ház sarkában, amikor barátnőm felhívott, hogy élek-e még, vagy hol a pékben vagyok.
Jelentem, megkerültem. Érdekes kaland volt. Jó sokat mentem, kisétáltam magamból a legtöbb negatív érzésemet. Csak azért egyedül nem az igazi, illetve, ha rászokom az egyedül mászkálásra, nem lesz rólam több túrakép. Elgondolkodtató, most mi legyen?!


Ma reggel pedig, a cafeblogon ez a bejegyzés jött velem szembe. Picit felröhögtem, tudhatnak valamit. :)


Persze, most reggel apukám is megkérdezte, minden rendben van-e? A nosztalgia kisvasút ismét pöfög, idáig hallani. Tegnap levideóztam, túl hosszú, megmarad emléknek. Nincs más hátra, betúrom a kakaós csigámat, és elkezdem a napot.

Szívem szerint, ma kihúznék Budaörsre… csak ne lenne deréktól lefelé izomlázam.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése