2017. október 18., szerda

Jane Yolen: Csipkerózsa



A borító megfogott, talán harmadszori nekifutásra landolt a kosárban egy antikváriumban. S legalább ennyiszer néztem rá, mire kezembe vettem. Eleinte olvastam is, meg nem is, aztán gyorsan az ágyhoz ragadva maradtam. Nem hosszú, nem erőltetett, és nem annyira hatásos, mint amennyire sokan a témától várnák.
Ez egy kissé hosszú és őszinte ajánló lesz.


Fülszöveg:
Becca egész gyermekkorának meghatározó élményei voltak Gemma nagymama meséi Csipkerózsáról. Az amerikai kislány számára egzotikus európai folklórvilág azonban új értelmet nyer, amikor a nagymama halálos ágyán közli vele, hogy ő maga volt Csipkerózsa. Ez a vallomás hosszú útra indítja az immár felnőtt Beccát térben és időben egyaránt, mert csak egy másik földrészen fejtheti meg azt a titkot, amely homályba burkolja családja múltját. Ám Európában a várt csodák helyett a holokauszt nyomasztó emlékeivel kell szembesülnie, és ez a fokról fokra megismert történet, noha bizonyos párhuzamokat mutat a klasszikus mesével, egyre élesebb ellentmondásba kerül a gyermekként oly sokszor hallott „boldogan éltek, míg meg nem haltak” befejezéssel.

Jane Yolen díjnyertes regénye nélkülözhetetlen olvasmánya lehet a felnövekvő új nemzedéknek, mivel a történelemnek vannak korszakai, amelyeket nem feledhetünk el, nehogy véletlenül megismétlődjenek.


Eredetileg: Briar Rose (2002)
Szerző: Jane Yolen
Kiadó: Metropolis Media Group Kft (2010)
Fordító: F. Nagy Piroska
Oldalszám: 200
Műfaj: Szépirodalom

Kedvenc idézeteim:
1)
- (…) És elküldték a meghívókat az ország valamennyi jó tündérének.
- De a gonosz tündérnek nem.
- A gonosz tündérnek nem – ölelte magához Nami a kislányt. – A fekete ruhás, fekete csizmás, ezüst sasokkal díszített fekete kalapos boszorkánynak nem.
- De mégis eljött.
- Eljött, el bizony a halál angyala.

2)
Nem az alvónak rossz. Hanem a többieknek, az ébren lévőknek.

3)
- Az idő nem menti fel a lelkiismeretet (…) Az idő begyógyíthatja a sebeket, de a hegeket nem tünteti el.

4)
Az nem őrültség, ha valaki meg akarja ismerni a múltat. Csak benne élni őrültség, mint sok arisztokrata teszi.

5)
- A sírok mindig csendesek. Mindig megtelnek békességgel.
Becca bólintott.
- Nem úgy, mint az álmok – tette hozzá Magda.


Gondolatok
Először a gyerekkoromra gondoltam. Egyetlen egy mesét mondattam el főleg apukámmal, a pápuai puapót pótló pót pápua puapót. A mesékből reményt szűrtem le, talán valamelyest az élet szabályait lestem el, se többet, se kevesebbet. Tartom, hogy a mesék arra jók mindamellett, hogy kiszakítsanak a valóságból, hogy alapvető értékeket hordozzanak, emberségre tanítsanak. Rengeteg mesét ismertem meg a szüleim és a nagymamám jóvoltából, de a fent említett volt az - a hottentotta, ki a villanyt felkattintotta mellett -, amit szívesen hallgattam, és nagyokat nevettünk, amikor apu nyelve belebukott.

Sajnálom, de úgy gondolom, aki tudatosan és tudattalanul beleneveli a következő generációba a saját traumáját, fenntart egy férges gondolatot – az álmok nem nyugodtak, ugye -, egy beteg kultúrát, nyitva tart egy akut sebet. Kreatív ötlet összevenni a II. VH-t a Csipkerózsikával, de szomorú is, mert az ilyenektől alszanak még manapság is sokat telepakolt bőrönddel az ágy alatt. Ez valahol nagyon nincs rendjén. Mondjuk, szerintem az sem, hogy emlékezni kell. Nyilván nem fogjuk sosem elfelejteni, s pont azért lépten-nyomon az ember szívére hatni nem kell.


Viszont, ha ezen túllépek, akkor egy teljesen jól összetett kis könyv ez, sosem gondoltam volna erre a mesére ebben a kontextusban. A könyv bevezetőjében taglalják, hogy bár az olvasó nyilván várni fogja a szokásos mesét, de mégsem lesz ugyanúgy, mert ahány kor, ahány mesélő, annyi variánsa létezik. Mégsem számítasz arra, miért szól erről, mi köze van a mesének a valódi történethez, és az hogy lehet egy metafora a valóságra.
Kétszer két részre tudnám osztani a regényt. Először is, halljuk Nami – hogy jött a fülszövegbe a Gemma?! – meséjét, dőlt betűkkel, és Becca jelen nyomozását. Másodszor pedig ott van az álom és a valóság. Az álom, hogy egy mindenkori gyerek (Becca) az utolsó utáni pillanatban is hisz a tündérmesében, még akkor is, amikor Josef szemszögéből is megismerjük a mesét. Így lesz tulajdonképpen három mesélője. Ebben a történetben három szemszöggel találkozunk, ami olyan, akár egy érme. Van Becca oldala, van Josef oldala, és a vékony sáv, Nami meséje, mely kiadja az igazságot. Így lesz egy kerek egész a történet.

Aláírom, hogy a holokauszt, mint olyan, az emberiség egyik tragédiája. Sőt, bárki, aki átél egy súlyos traumát, az valahogy a lelkének könnyítésére kialakít egy metódust. Nami a Csipkerózsika újra és újra elmesélését választotta a saját szemén keresztül. Ezáltal beszél arról, amin ő keresztülment.
Tény, én nem hagynék ilyen „örökséget” hátra.
Persze, ezzel kerülünk közelebb a kastélyhoz, a királykisasszonyhoz, a felfedező útra indult hőshöz, a kalandokhoz, és a realizmus és mese vonalán észrevétlenül csapódunk bele az egyikből a másikba. Nekem kicsit ellentétesen működött. Én egy meséből vágtattam át a valóságba, míg a főhős a valóságból csöppent egy rémmesébe.


A szimbolika is lenyűgöző. Főleg, amikor Josef Potocki is beszél, akkor jössz rá, mi mindent jelenthet a köd, vagy a tüskés rózsabokor. Szögesdrótot, kipufogógázt, falakat, bezártságot, bénultságot, szabadságvesztést, emlékezetkiesést, egyéb mélyebb sérüléseket.
Amúgy, erre mind, a kötet hátuljában van egy apró magyarázó szakasz, ami elemzi szinte az egész regényt.

Szintén sajnálom, hogy ezt írom, de az alaptémától néha csömöröm van, és kifejezetten örültem annak, hogy egy másfajta megvilágításban olvashattam róla. Az arányaival sincs semmi bajom, mert így is épp elég hatásos volt, ha máshogy lenne megírva, már csak a hatásvadászat miatt is letettem volna porosodni.
Alig 200 oldalon, nem volt túlnyújtva.

Ajánlom bárkinek, aki „szívesen” olvas a témában.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése