2017. szeptember 29., péntek

Sherrilyn Kenyon: Szenvedélyes éjszakák



„Sötét vágyak vadásza 9.”

Fogalmam sincs, hogy hol láttam, de azonnal berezonált a vezérhangya az agyamban, hogy nekem kell ez a könyv. Halomban várnak az olvasatlan kötetek a polcaimon, mégis van olyan, ami felülírja az összes többit. Aztán ezekkel leülök, fogom a kis kakaómat, és úgy, ahogy vagyok, befalom az oldalakat szép sorrendben. Most is ez történt, mert még a buszmegállóban állva is olvastam a tűző napon, mert nagyon fúrta az oldalamat a kíváncsiság.

Persze tudtam, hogy ezzel a kötettel is úgy fogok járni, mint a Síron túli szeretővel. Azért fog a szívemhez nőni, mert egyrészt a főszereplőt „akarom”, másrészt, mert megint egy olyan életszakaszban vagyok, amikor sokat jelentenek a kinyomtatott sorok.


Fülszöveg:
A Vérvadászok világában az erősebb felfalja a gyengébbet. Minden nap halálos veszélyt hozhat. Senkiben sem szabad megbízni, a szerelem pedig végképp ki van zárva, ha életben akarsz maradni…

Wren Tigarian árva volt. Egyetlen klán sem akarta befogadni. Wren két faj, a hópárduc és a fehér tigris tiltott nászából született. Ha valamit el akart érni, nem engedte, hogy az útjába álljanak. Most Marguerite-et akarja.

Marguerite D’Aubert Goudeau egy befolyásos amerikai szenátor leánya, de gyűlöli a felső tízezer képmutató életét, amit élni kényszerül. Apja képtelen megérteni őt. Számára egy a fontos: a karrier. Mindent ennek rendel alá. Marguerite-nek nincs más választása, bár örök kívülállónak érzi magát, meg kell próbálnia alkalmazkodni.

Wrennek nemcsak az emberekkel kell megküzdenie, akik nem fogadják el állati lényét, hanem a Vérvadászokkal is, akik meg akarják ölni, amiért veszélybe sodorta világukat. A szerelmeseknek versenyt kell futniuk az idővel, és ez nem csupán az életükbe kerülhet, a lelküket is elveszíthetik…


Eredetileg: Sherrilyn Kenyon – Unleash the Night (2006)
Kiadó: Athenaeum Kiadó (2017)
Fordította: Goitein Veronika
Oldalszám: 368
Műfaj: romantikus

Kedvenc idézete(i)m:
1)
Minden ember és állat leghőbb vágya, hogy menedékre leljen. Egy helyre, ahol nem üldözik, ahol nem vadásznak rá, ahol nem ártanak neki.

2)
Ő viszont csak egy üldözött volt, egy szaros senki, akinek az élete fabatkát sem ért. Így igaz. Az élete értéktelen volt. Ő maga is.

3)
Borzasztó valami olyanra vágyni, amire nem szabadna. De…

4)
- Vágytál valaha olyasvalamire, amiről tudtad, hogy árt neked? Valamire, amiért úgy sóvárogtál, hogy másra sem tudtál gondolni?
- Igen. Ezért van az, hogy mindig felfalom az egész tábla csokit.

5)
Nem bízom az életem senkire. Azzal mindig csak szoptam, és már unok a fasz rossz végén állni.

6)
- (…) Kettőtöket elnézve van remény.
- Mire? – kérdezte Wren.
- A saját jövőmre.

Gondolatok
Bár korábban sokat nem foglalkoztam vele, mégis rettentően vártam Wren kötetét. Angolul olvastam a sorozatot, nem volt nagy meglepetés magyarul sem, de akkor is. Újra végigdrukkoltam az egészet. Csak az az egy félelmem volt, ami alapvetően az ilyen stílusú könyvek többségében előfordul, hogy a pasik elkezdenek csöpögni, és elvesztik valamelyest a tökösségüket. Nos, ez a félelmem nem vált valóra.
S mint azt említettem, most megint sikerült szívemhez kötni ezt a kötetet, szóval, mindig is más szemmel fogok tekinteni a sorozat ezen részére, mert az elején még összefacsarodott a szívem – mert még a szexjelenetek is emlékeket idéztek fel -, aztán, ahogy Aimee is mondja, reményt ad a saját jövőmre. Banális dolog, nemde?

Wren szörnyű sorból érkezik Maggie életébe. Gyakorlatilag egy senki úgy, hogy mégis valaki. Számkivetettként tengeti mindennapjait a múltja árnyékában, a jövője kilátástalan. Mégis, amikor oda jut, hogy harcolnia kell az életéért, a boldogságáért, a nőért, akit szeret, képes rá. Ráadásul úgy, hogy megtartja magában az embert és az állatot egyaránt.
Maggie, bár mindenben ellentéte Wrennek, a sorsuk mégis ugyanolyan. Védtelen nőből harcos nőstény válik, aki nem átall tigrishullákon átgázolni azért, akit szeret. Nem picsog, hanem cselekszik. Sodródik az árral, és felnő a jövőjéhez.


Így képzelem el őket.

Aristole szeretnivaló figura, viszont Karinát én széttéptem volna. A gonoszok megérdemelték a sorsukat, és bár valamelyest pozitív alakok, én a medvéket nem csípem Aimee-n kívül.
Savitar is jó karakter, ami azt illeti, imádtam, ahogy kajánul vigyorog a háttérben, mindent tud, de semmibe nem szól bele. Csodálatos a maga szörfös valóságában, és kicsit Acheron-pótlék számomra, mivel belőle semmi nem jutott erre a részre.

Kurtának éreztem ezt a regényt. Sok olyan momentum volt, ami ugye, más kötetekben rendesen ki van fejtve. Teszem azt, gondolok itt Maggie átváltozására, vagy a páros jelre a tenyerükön. Nem a szexen volt a hangsúly, mégis forrt a levegő, és az első pillanattól kezdve együtt lehetett lüktetni a szereplőkkel. Talán a jelenetek mennyisége, minősége és hossza az, ami feszítetté tette a könyvet nekem, mindenesetre, magával ragadott és nem tudtam letenni.

Ami nekem picit sok, hogy aki alakváltó, az már mahinál ezzel-azzal, ami túl sok a varázslatból. Persze, logikailag remekül fel volt építve minden, meg voltak magyarázva a miértek. Rengeteg apró kis utalás van az elkövetkezendő kötetekre nézve benne.

Belekötni csak a hosszába tudok, mert úgy benne maradtam volna még. Nem akartam, hogy véget érjen, mégis olvasnom kellett, mert annyira szorítottam nekik. A másik, hogy néhány gondolatjel, mintha hiányzott volna. Azt azért hozzá kell tennem, a sorozatban megjelent kötetek között, messze felülmúlta az eddigieket, mondjuk, ha a Furry vs. Fury fordítást nézzük korábbról. Jót tett a fordítóváltás.

Fordulatos, kalandos, és elgondolkodtató.
Ha belegondolok, az emberekből már régen kiveszett, hogy harcoljanak a másikért. Majd jön a következő, lapozzunk, nem kell, ha baj van, elfutunk. Csak az a jó, ami kényelmes. Itt is adott volt két „ember”, akik ugyanolyan ösvényen járnak, különbözőn, mégis ugyanazon. Maggie megszelídítette a nagymacskát, és Wren kihozta a lányból a dögöt. És nem az számított, mi rendelte őket egymásnak, nem a jeleken vekengtek, vagy a miérteken és a hogyanokon, hanem megküzdöttek egymásért. Az, hogy a távolság fizikai, vagy lelki, netán osztálybeli, esetleg két személy két teljesen más világból való, ha arról van szó, hogy valaki fontos nekem, azért minden követ megmozgatok. Ha ez nem így van, akkor nem ér semmit az egész.
De persze, a kérdés mindig az, meddig megyünk el, mennyit vagyunk hajlandók megtenni?

Az pedig, hogy mit gondolunk a másik emberről, szubjektív. Ítélkezni egy ember felett nem lehet addig, ameddig nem hallgattunk meg minden felet, és csak egy igazságot ismerünk, mert az nem az igazság, csak valaki szemén keresztül látjuk a másikat.  Sosem tudhatjuk, hogy a takarítófiú valójában dúsgazdag, és a herceg fehér lovon köcsög.

Az igazságot mindig azok ismerik, akik benne vannak. Részletei a nagy egésznek, együtt teszik ki a valóságot.


Feltétel nélküli szeretet. Wren is, Maggie is túl van már dolgokon, és nem nézik le azért egymást, amilyenek. Ez szép.

S végül. Maradj ember… de ne mindenáron.

Egy Wren-féle macskát én is simiznék.
Remélem, egyszer megtalálom a saját hópárducomat.

Ajánlom mindenkinek, még azoknak is, akik az előző regényeket nem olvasták, szerintem kedvet kaptok a többihez, és annyira szorosan nem fonódik a korábbiakhoz, hogy ne lehetne önmagában fogyasztani.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése