2017. szeptember 25., hétfő

Body szubjektív 2.



Megszenvedtem a második etappal. Igazából nem szeretném csűrni-csavarni a fogadd el magad témát, szerintem múltkor átment a lényegi üzenet. Remélem.

Most csak kiegészíteném azt, amit korábban írtam.


Tudom, könnyű azt mondani, hogy fogadd el magad. Megvalósítani sokkal nehezebb, mert önmagammal, a berögződött szokásainkkal a legnehezebb harcolni. Én sem vagyok az utam végén, valószínű, erre a kérdésre visszatérünk az elkaparásomnál, de gondoltam, leírom ezt a saját szememen keresztül.

Világéletemben túlsúlyos voltam. Lehet szépíteni, hogy molett, dundi, duci, kerekded, töltött galamb; mondjuk ki, kövér. Amikor negyven kilós voltam, a lelkem továbbra is kövér maradt. Rettegtem a visszahízástól, és kövérnek láttam magam akkor is. Mostanság is ez van, s erre akkor jöttem rá, amikor két hete regisztrálni akartam egy társkeresőre, ahol kötelező megadni a testalkatot, de nem tudtam, melyikbe soroljam magam: átlagos vagy duci?! Sőt, akkor is elgondolkodtam, amikor apu nem reagált semmit, amikor ledagadtoztam magam, vagy, amikor ugyanerre a kollégáim helyeselnek.

Ha a kályhától akarom ezt megközelíteni, akkor nyilván nem segített rá a történetre az, hogy gyerekkoromban paprikás krumplit reggeliztem igen nagy adagban repetával, vagy hogy a súlyom miatt rengeteget bántottak (kövér kislány a suliban pacal becenévvel), és a szakításaim 99%-a is a fenekem mérete miatt történt. Az se nagyon elhanyagolható, amikor fogy az ember, de mindig van valaki, aki azt harsogja, hízott, és az idősebbek szólamai sem, mint a „ha a magyar gazdaság is ilyen erős lábakon állna…”.

Sosem voltam szép. Csúnya a bőröm, csálé a fogam. Vastagok a csontjaim, és magas sem vagyok. Az anyai nagymamám testalkatát örököltem. Kifejezetten jó képeket se készítettek rólam pályafutásom során eddig. Szóval, minden adott volt, hogy sokáig utáljam magam.
Sokáig ki voltam éhezve a mások általi szeretetre, elfogadásra, ezért valódi kaméleonként viselkedtem. Képes voltam egy másik embert leutánozni, mígnem egy napon édesapám mondta azt, már nem vagyok önmagam. Nem tudja, ki lettem, de akit lát, az nem én vagyok.

Ez volt az a pont, ahol váltottam.

Rengeteg ismerősöm van, aki folyton összehasonlítja a régi énjét a mostanival. Görcsösen az akar lenni, aki egykor volt. Mások másokhoz méregetik magukat úgy, hogy másban az előnytelent, magukban a szerintük pozitívat emelik ki ahhoz képest. Megint mások plasztikáztatnak, hogy elfogadja őket valaki, szépnek lássák magukat, ne adj isten, szeresse őket valaki, mert egyszerűen nem tudják elfogadni, hogy harcolni a biológia ellen kissé Sziszifuszi munka. S megint mások semmit se téve beleülnek abba, hogy másokat okolnak, amiért olyanok, amilyenek.
Én is ilyen voltam, csak kés alá nem feküdtem, és lobogtattam, hogyha valaki szeretni fog, az így fogad el, ahogy vagyok. Az élet egyik legnagyobb hazugsága. Egy jó nagy erőlködésen kívül semmi sem történt.

Rájöttem, én sosem leszek másmilyen. Az, hogy elfogadom magam, nem arról szól, hogy én így maradok, mert ilyen vagyok, és nektek, többieknek ezt el kell fogadni. Ez egy lehetőség neked is, nekem is. Én azt fogadtam el, hogy külsőleg ezt dobta a gép. Ez van, ezzel kell dolgoznom. Olyan lettem, mint egy két lábon járó Dove-reklám: az orrom nem horgas, hanem karakteres.
Teszek azért, hogy jól érezzem magam a bőrömben, s ez kihatással van a külsőmre is. Erre pedig, egyre több visszajelzés érkezik a külvilágtól, ami jól esik, valamelyest büszkeséggel tölt el. Apró sikerek, amiket elfogadok, beépítek, de ha egy nap egy bakfittyet se kapok, nem dől össze a világom.
Nem várom el, hogy lépten-nyomon becézzenek, hogy elhiggyem akár értékes vagyok, akár nett.

Csak mindezzel az a „baj”, hogyha kinyilatkoztatom ezt, akkor pökhendi vagyok, meg öntelt és képmutató. Sokszor megkapom, hogy azért mondok ezt-azt magamra, mert nem vagyok magammal kibékülve. De nem. Nekem is vannak rossz napjaim, amikor a kaka sem elég büdös, és ilyenkor lehet, hogy újra és újra eltunyulok. De mindig visszahúzom magam. Befelé figyelek, mantrázok, sportolok, alkotok. Önmagam számára apró sikereket érek el, és hála az égnek, van támogató közegem (ebben, az írásban kevésbé, és az egy más téma).
Így jutottam el arra a pontra, hogy reggelente már nem mondogatom magamnak, hogy mi a szép bennem, mit szeretek magamban, és a másikban is próbálom ezt elültetni. Elhiszem, és tudom, mi bennem az érték, hogy használhatom.

Igazából azt látom, hogy a legtöbben a külvilágból várják az elfogadást, miközben ők sem fogadnak el másokat. Ez az ambivalencia vezet ahhoz, hogyha bekérdezek, akkor egy szuszra kitolják ezt:
Megváltoztamdeezazőhibájamertnemfigyeltrámeléggé.
Sosemondtahogycsinosvagyokhátzabáltam.
Mineklegyekszéphaúgyseszeretengem?

Hozzáteszik, miért bántom őket. Én ezt nem érthetem. Kiskapukat, magyarázatokat keresnek. Rájuk szoktam hagyni egy idő után. Majd megtanulják, vagy nem, hogy ezt a terhet nem róhatják rá másokra, nekik kell vinni. Nem más ügye, hogy meglásd a jót vagy a szépet.
Az útnak a hogyanját pedig, ezer és egy helyen megtaláljátok mankónak.

Hát, ennyit a pozitív test dologról az én szememben.

Adalék a mai naphoz:
Jövök haza. Azokon a napokon amúgy is próbáld meg a fentieket megértetni velem, mert éppen rajtam van a világundor, amikor találkozok a felső szomszéddal. Ha ki akarnám üríteni a Poklot, leküldeném, és a démonok sikítva menekülnének.
Dzsudi Kokics: Nahát, téged is látni!
Én: Igen, ilyen, amikor valaki dolgozik.
Dzsudi Kokics: De milyen jól nézel ki! Jó ez a nadrág. Hol vetted? Majdnem azt mondtam, fogytál, pedig csak a nadrág slankít! Egy jó nadrággal csak magadba szorítottál 4-5 kg-t.
Grrrrrrrrrrr.


Chill.

2 megjegyzés:

  1. Neked testképzavarod van. Most visszanéztem az instán a szept. 14-i képedet, hacsak nem más van rajta, akkor fantasztikusan nézel ki. Arcra meg alakra is.
    A szomszédod meg egy rosszindulatú barom. Nézd, van, akit az éltet, ha mást a padlóra küld. Ezt a megjegyzést nem lehet nem gonoszságnak felfogni, amit mondott. Megkérdezhetnéd egyszer, hogy jólesik-e neki másnak otrombán beszólni, direkt bántó szándékkal mondani valamit? Mert ha ez a célja, akkor inkább kussoljon. Mindenkire lehet gonoszat mondani, rá is, külsejére, hogy a belsőről ne is beszéljünk.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Valamelyest van.
      Köszönöm, nem élek mások képeivel, elég nekem, amiket én fotózom. :)
      A szomszédom egy minden lében két kanál, rosszindulatú, buta öregasszony. A fél mondatot hangosan kimondtam, ami ezután még elhagyta a számat, aztán ott hagytam a lépcsőházban. Nem konfrontálódok olyannal, akinek nem jut el az agyáig, amit mondok.

      Törlés