2017. szeptember 23., szombat

Body szubjektív 1.



Eddig nagyon nem foglalkoztam vele, mert valahol nem érintett meg, de ami az utóbbi időben szemet szúrt, az a pozitív test mozgalom. Mondjuk, negatívban eléggé hülyén néznénk ki a magunk kis két dimenziójában. Viccet félretéve, a pozitív test mozgalmáról egyre inkább az jut eszembe, ezt is, mint a többit kezdjük kicsit kifordítani önmagából. Én személy szerint azt látom, hogy van egy halom olyan lány, akik lobogtatják ennek az egésznek a zászlaját, de nem azért, mert ők ezt elfogadják, hogy magukat, a testüket tisztelik, hanem azért, hogy mások tegyék ezt. Aztán, miután kitették a képet, vélhetően elvonulnak bőgni egyet.


Amiről mindenki megfeledkezik, hogy ez elsősorban bennünk, a fejünkben dől el, és ez egy folyamat, nem úgy van, hogy innentől snitt, jöhet az új gondolkodásmód. Ennek kiegészítő eszköze, és nem hangadási felülete kellene legyen a közösségi.

Valahol hiszek ebben a mozgalomban, mert jó dolog, hogy próbáljuk nem gyűlöletre oktatni a népet. Az alapfelvetés szerint, mindenkinek van teste, ami jó. Nincs olyan, hogy „rossz test”. Minősítés nélkül szemlélünk másokat, magunkat, mindig találva mindenkiben valami szépet. Mivel vagyunk pár millióan ezen a sárgolyón, nem lehet szabványosítani az embert. Rengeteg alkat, arc, forma, és szín köszön vissza ránk nap, mint nap. Hiába próbálkozik a média, hogy egy stílust teremtsen a nők körében, nem fog sikerülni, csak egy halom lelki nyomorékot nevel ki, mert mindenki csak a másikkal versenyez majd, illetve, olyan ideálokra akar hasonlítani, amivel köszönő viszonyban sincs. Nem azért, mert nem sportol, meg mert nem úgy táplálkozik, hanem azért, mert egyszerűen, a genetikája nem olyan.
Én is ezer és egyszer szerettem volna olyan nőkre hasonlítani, akikhez eleve a magasságom és a csontozatom nem passzolt.

Meg szoktuk bélyegezni egymást, ítélkezünk a másik felett. Ha elmegy valaki az utcán, valamilyen szinten összemérjük magunkat vele, és jól megköpködjük. De ez nem arról szól, hogy vele nem vagyunk rendben, hanem, hogy magunkkal. Van mindenkinek egy ízlése, de azt húszmillió másik ember nem biztos, hogy osztja. Jogunk van eldönteni, mi tetszik, és mi nem.
De, és ez egy nagyon fontos de, hogy van nekünk egy olyan dolgunk, amit nevezzünk értékítéletnek. Ez az ízlés alapja elméletileg, nem pedig a másik ember, vagy a divat.

A tökéletesség, mint olyan, nem létezik. Nekem más a tökéletes, mint a barátnőmnek, neked, vagy nektek, vagy a szomszédnak, a munkatársunknak, a pénztárosnak, és így tovább. A baj az, hogy mindig a másik a mérvadó, ami már megfelelési kényszerhez vezet. Túlzott elvárásokkal állunk szemben magunkkal. A valóság pedig, nem rosszabb, ha belegondolsz.

Nekem vannak foltjaim. A hajam általában kifakultabb, mint mások szeretnék. A jobb és a bal oldalam egyáltalán nem egyforma. Snassz a szám formája. Striás vagyok. Sorolhatnám még, mi kifogásolható bennem. Ez baj? Nem. Persze, én is tele vagyok komplexusokkal, mindig is tele leszek, hiszen a tapasztalatokat nem lehet csak úgy elhagyni a bal kanyarban. De tudom, én semmivel nem vagyok rosszabb, mint az a gazella, aki visszavigyorog rám a reklámból.
Nyilvánosan fölösleges ezért a másikat bántani.

Viszont, én azt vettem észre, hogy ez kezd kiskapuvá nőni. Teszek azért, hogy jobban érezzem magam a bőrömben. A cikk írása közben hájasnak, rondának, lepukkantnak érzem magam. Ez egy pillanatnyi állapot, mert ez a válaszreakcióm valamire / valakire. De a saját frusztráltságomat nem fogom egy másik emberen kitölteni, inkább próbálok máshogy nézni magamra.
Felismertem, hogy elhagytam magam az utóbbi időben. Mától ez másképp lesz. Százszor megcsináltam, következőre is menni fog.
Csak éppen, ezt nem látom nagyon sok poszt mögött.

Kövezzetek meg érte nyugodtan, de az ízlés és a tanító célzatú posztok között megbújnak azok, akik mások által akarják magukat szépnek látni. Felfedezni magukban a jót és a szépet, de ha egy másik ember a kulcsa az önszeretetünknek és az önbizalmunknak, az annyit is ér, mert az nem tartós, csak egy pillanatnyi állapot.

Fel kellene mérni, hogy az önbecsülés mindig tőlünk függ, és fejleszthető. Az, hogyha ordítunk a gyerekünk fejébe, hogy nem szeret, tegyük fel a kérdést, tényleg, vagy csak mi hisszük ezt, mert nem szeretjük magunkat annyira, hogy elhiggyük, a másik is szerethet minket? Miért hazudjuk azt, hogy nem kajáltam máshogy, többet, amikor nyilvánvaló, hogy folyamatosan majszolunk? Miért egy másik embertől várjuk, hogy megadja az önbizalmunkat? Miért áll meg az élet attól, ha nincs visszajelzés? És ha van, akkor miért nem tudjuk befogadni csak azért, mert nem attól kapjuk, akitől elvárnánk?

Sokan össze is keverik, szinonimaként használnak kifejezéseket. Gondolok itt négy „önnel” kezdődő szóra. Elsősorban az önmagamról alkotott képre, amiket én elfogadok magamról, ami minél távolabb esik a realitástól, annál torzabb. Aztán ott az önértékelés, ami a tulajdonságaim általam való minősítése. Az önbizalom, ami az önmagamba vetett hitről szól, persze a realitás árnyékában. S végül az önbecsülésről, a legelemibb viszonyról szól önmagamhoz, az élethez, a többi emberhez. Tulajdonképpen, ez a „nem köpöm magam szembe”.

Az egészséges megvalósításhoz az elsőtől az utolsóig kell haladni. De magamnak kell megtenni ezeket a lépéseket, és nem egy másik embertől kell elvárni, hogy felállítsa bennem a saját mércéimet. Ha mindig mástól várom a feloldozást, azzal csak ideig-óráig leszek boldog, aztán egyre mélyebbre süppedek a saját belső mocsaramban.

Az, hogy a kényszeres teljesíteni akarás, a másokhoz méregetés, és az ideális képzelgések milyen mély gyökerűek, az egyéni. Mindenkiben kialakul kisebb-nagyobb mértékben, valaki remek álcát tud választani magának (realitásvesztés a negatív önbecsülés koktéljában).
De ha önmaga nem hiszi el, és dolgozza fel ezeket, akkor bármilyen pozitív visszajelzést kaphat, sosem lesz elég, mert egy korábban kialakult hiányt pótol. Mondjuk, itt van az, aki úgy érzi, sosem szerették igazán, mert nem kívánt gyerek volt, mert második gyerek volt, mert kövér volt a gimiben…stb. Újra és újra vár a megerősítésre, és mindig ott lappang benne a félelem, hogy mi van, ha nem kapja meg, és ha nem kapja meg, miért nem kapja meg, ebből elindul egy spirál lefelé, jön az önostorozás, és már meg is érkeztünk a lelki pincénkbe.

Ha valamit el akarunk érni az életben – mindegy, hogy valós dolog vagy érzelem -, ki kell fejleszteni magamnak egy töltést, amihez tudok fordulni, ami megadja az alapot. Elvégre, ha nincs alap, bármilyen házat építhetek rá, idővel összedől.

Az önbecsülés az alap, ami belülről fakad, onnan táplálkozik. A másik három alkotóeleme, és rá is épül. Ha hibás az önbecsülés, konfliktus alakul ki. Rohadt nagy munka dolgozni ezen. Az énkép eleve kell, hogy jó dolgokat tartalmazzon. Reálisan kell szemlélni a dolgokat. Tegyél fel kérdéseket, és őszintén válaszolj rájuk, úgysem hallja senki (tényleg mindent elcsesztem?)
Hajlamosak vagyunk negatívan látni a világot, ha éppen problémánk van, vagy frusztráltak vagyunk, de az akkor adott válasz düh, és nem az igazság.

Ha erre nem vagy képes, hogy helyén kezeld magad, senki más sem fog ott kezelni, és csak húzod magad lefelé és még lejjebb.

Folyt. köv. hamarosan.

2 megjegyzés:

  1. Igazából nem értem a világot, mindenki szépségkirálynő akar lenni, vagy mi? Mi jogon mondjuk a másikról, hogy ilyen vagy olyan, na és ha kövér, akkor mi van? Nálam sosem volt napi téma, hogy ki hogy néz ki, nem érdekel, ha rákezdi, hogy ő kövér vagy randa. Azt hittem, a korral már nem érdekli majd az embereket a kinézet, de lehetsz te 16, 40 vagy 60, akkor is téma lesz. Az extrém szélsőségek persze kiváltják a hatást nálam is, megjegyzem, ha nagyon szép valaki, de ennyi, nem téma a továbbiakban.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nem is feltétlenül az van, hogy szépségkirálynő akar lenni, de amúgy igen. Inkább azt látom sokakon, hogy nem tudják elfogadni magukat, és másokból akarják kicsikarni az elfogadást. Ezért pedig, bármit megtesznek egyesek, míg mások mély iróniával fedezve magukat posztolgatnak.
      Ez egy olyan puha hír, amit bármikor elő lehet kapni, és mostanság ez nagyon előtérben van, mert erre a legtöbben ráharapnak. Ami feltűnő, azt én sem tudom figyelmen kívül hagyni. De valaki önértékelése ne tőlem legyen függő, alakítsa ki magának.

      Törlés