2017. augusztus 27., vasárnap

A lelkiállapotom: okéjjj



Nyár elején szabadságra mentem. Nem volt a szó szoros értelmében vett szabi, mert lelkesen írogattam a mai, valamikor kitevésre váró posztjaimat, pusztán nem volt kedvem akkor a nagyvilág elé tárni, mi is az én bajom tulajdonképpen.


Kimondottan most sem szeretném ezt a poént lelőni, mert aki ismer, az tudja, milyen trimágus csomagot hordozok magammal. Lényeg, hogy ezek hosszabb-rövidebb időközönként visszatérnek, általában egyszerre csapnak le. Nagyon nehezen lábaltam ki belőlük anno, gyógyult talán sosem leszek, viszont elég erősen rástemplizik magukat a mindennapjaimra, az emberi kapcsolataimra.
Rettentő nagy önuralom kell hozzá, hogy gyógyszerek nélkül kordában tartsam őket, és nyár elején tartottam ott, hogy már egy órán belül hatszor látom hol a napos, hol az árnyékos oldalt.

Rengeteget beszélgettem egy volt tanárommal, és még három ismerőssel. Velük tartottam víz felett magam, és kellett három hét, hogy az ingadozásból viszonylagos stagnálást érjek el.
Különösképpen az volt rám negatív hatással, hogy ismét kaptam egy vödörnyi csalódást, ridegséget olyanoktól, akiket magamhoz közel állónak tartottam. Nem éreztem jól magam sehol, senkivel. Senki sem kérdezte meg, hogy „hogy vagy”, és amikor elmondtam is, hogy most nem jó, annyi válasz jött jobb esetben, hogy „neked két jó nagy pofon kellene”.
Így inkább kicsit csendesen keseregtem.

Főleg azért is, mert már bármi meg tudott bántani, és néha csak úgy a semmiből rám tört a bőghetnék.

A volt tanárom elkezdett Dalai Lámás üzenetekkel bombázni, amiken már a végén mosolyogtam, úgyhogy, most idegen tollakkal ékeskednék. Csak, hogy legyen nyoma ennek az időszaknak, amolyan mentsvár-mementóként.

Rosszul teszed, ha megsértődsz, amikor megtudod, hogy a hátad mögött becsmérelnek. Ha negatívan fogadsz bármi effélét, te magad rombolod le a lelki békédet. Az ember maga felel magáért, a fájdalmaiért. A sértéseket úgy kell tudomásul venni, mint a szellőt, amely elleng mögöttünk.

Mérlegeld a sikeredet annak fényében, hogy mit kellett föladnod azért, hogy elérd!

Ha magadat nem szereted, más sem tud szeretni téged.

A Földnek nincs szüksége több „sikeres emberre”. Nagyobb szüksége van gyógyító, béketeremtő, helyreállító, mesélő és szerető emberekre.

Ha képes vagy legyőzni a belső démonaid (úgy, mint féltékenység, irigység, gyűlölet, harag…stb), akkor ezután már semmilyen feladat sem lesz lehetetlen számodra.

Hiszem, hogy minden szenvedés forrása a tudatlanság. Az emberek a boldogság vagy kielégülés önző hajhászása által okoznak másoknak fájdalmat.

A csend a legjobb válasz annak, aki nem értékeli a szavaidat.

Nincs senki ezen a világon, aki tiszta és tökéletes. Szóval, ha kerülöd az embereket a kis hibáikért, mindig egyedül leszel. Ítélkezz kevesebbet és szeress többet.

Legyél hálás azért, ami most vagy, és harcolj azért, aki lenni akarsz holnap.

Sose add fel. Bármi történjék is, ne add fel. Erősítsd meg szíved.

Úgyhogy, szerintem egy újabb tanulási időszak veszi kezdetét az életemben. A nagytakarítást és a rendszerezést már elkezdtem. Úgysem tudok írás nélkül levegőt venni, legalább ezt most végig fogjátok asszisztálni.

Nyugi, a blog nem fog ilyen irányba elmenni. :)

Vissza szeretnék hozni régi poszt típusokat, és a filmes bejegyzések elmaradnak. Nincs rá energiám, de Facebook-on tudjátok követni, mit nézek, ott közzé fogom tenni a filmeket (némelyik önálló posztot fog kapni), és ha valakinek mondandója lenne, ott megbeszéljük.

Másrészt, nyomott rendesen, hogy töredelmesen elmondom, ha olvasnak, kerüljék már el a „rólam szól”…stb-stb-stb kérdést, és ez valahogy sosem jön össze. Nyilván, az életem minden apró részletét nem körmölöm le, mert nem érzem szükségét. Így azt sem éreztem annak, hogy én legyek a hibás azért, mert írok, és mások máshogy élik az életüket.

Kellett egy kis pihi, hogy nyugiban legyek. Ott vettem észre, hogy elfáradtam, amikor nekiültem írni, és ugyanazokat a szavakat használtam, és már én untam azt, amit írok. Nem segített a Lumosity, a magnézium, a mozgás, semmi, egyszerűen kiégés közeli állapotba kerültem.
De hogy mennyire lesznek itt, ott, amott rendszeresek a posztok, nem tudom.

Nem szeretnék kötelezettséget. Azt szeretném csinálni, amit szeretek csinálni.
Az oldalaim a szívem csücskei, meg ti is, mint olvasók.

Pusszantás,
D.

2 megjegyzés:

  1. Kár, hogy mindenki nem tudja magáévá tenni ezeket a mondásokat. Nehéz a bántásokat elviselni, ha nem lehet kikerülni, ha rendszeresek és nem mindenkit lehet otthagyni meg csöndben lenni. Főleg, ha az ember nincs jól és mi a francnak kérdezi valaki, hogy vagy, ha csak azt akarja hallani, hogy jól. De ha baj van, azt már nem. Meg okoskodnak, erről ezt olvasta, arról azt, meg a sokadik ismerősnek is van ez a baja és ez meg ez bevált, jaaaaaj. Nekem a gyerekem szed gyógyszert, nem reklámozom, mert igazából kevés jóindulatú ember van, tapasztaltam ezt már más esetében is. Pl. amikor valaki szülési depresszióval kórházba kerül és rámondják, hogy bolond, akkor ott az illetőnek igen kevés az esze, és nem a depressziósnak, nekem ő nagyon kedves szomszédom, meg is szoktam mondani.
    Pihenj, töltődj, ha nem is tudok mindig kommentelni, szoktalak olvasni tömbösítve, mert időből kevés van, gépünk meg egy db itthon :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Alapvetően azt tartottam az én periódusomban szánalmasnak, hogy jól eset volna, ha valaki együtt érzést tanúsít, vagy tök mindegy, mit akar hallani, csak megkérdezi. Rohadtul egyedül lettem hagyva hirtelen, persze, az utóbbi két nap sem volt éppen fáklyás menet a család oldaláról.
      Most úgy érzem, egy rövid etap volt ez, csak kicsit nehezen emésztettem meg pár dolgot.

      Törlés