2017. június 10., szombat

Hemümön át a világ: Defektesek



Olyan ritkán írok, hogy néha azon kapom magam, elfelejtettem, hogy is kell csinálni. Azt azért halkan megjegyzem, hogy az utóbbi időben más volt az életfeladatom, azzal és azokkal most szívesebben foglalkoztam.
Ez a pici monológ rajtuk keresztül csatlakozik a mai témánkhoz.

Ugyanis, arra jöttem rá általuk, hogy mindenki defektes. A legtöbb esetben annyira félünk a rossz dolgokról, hogy közben lemaradunk a jókról is, esetenként a saját életünkről, elfogy az időnk, aztán csak ott állunk meggyötörve az út szélén, hogy hohó. Hogy mire gondolok pontosan?
Arra, hogy olyan színes az utunk, hogy a végén észre sem vesszük, hogy mi magunk is defektessé válunk.


Mert ez a legtöbb esetben úgy jelenik meg, én normális vagyok, a másik minden lehet, csak jó ember nem. Kifogásokat keresünk, ürügyeket gyártunk, kiskapukat nyitogatunk ahelyett, hogy magunkba néznénk először, aztán megpróbálnánk megoldani a problémákat. Helyből azokat az okokat erősítjük, amivel a saját gondolatainkat igazoljuk, hogy voltaképpen a másik miért is nem jó nekünk.


Múltkor az egyik ismerősöm azt mondta, hogy szereti az unokaöccsét hallgatni, mert őszintén, ártatlanul tud mesélni és rácsodálkozni a világra. Én erre annyit írtam, hogy igen, jó lenne megmaradni ilyennek, csak a probléma a tapasztalással van. Bármennyire is hiszünk a tündérmesékben, és szeretnénk, ha jönne a herceg fehér lovon, fekete motoron, vagy barna talicskával valóra váltani a mesénket, amikor megérkezik, akkor válogatni kezdünk.
Ez túl lelketlen, az nem ugyanarra tart, mint mi. A harmadik erőszakosabb, a negyedik nőiesebb. A következő alacsony, magas, kövér, sovány, izmos, vajgerincű, szőke, barna, fekete, vörös, szőrös, csupasz, tetovált, érintetlen. Eltér a gondolkodásunk, az ízlésvilágunk, esetleg több száz kilométer választ el minket, egyáltalán nem érdeklődik, függősége van, vagy a nyakunkba liheg…stb

Minden férfi defektes, de minden nő is. Volt most nemrégiben a műsor, lényeg, hogy a szakemberek mindig kihozták, hogy a férfi a hibás, ő cseszte el, holott a nők voltak azok a majmok, akik bedugott füllel tolták a pampamot. S az ilyen szitukból éjszakákat átívelő beszélgetések lesznek a valóságban, hogy ki, mit és hogyan ért, mert ez jel, az kód.
De még mindig a dolog csimborasszója, hogy elkezdünk nyomozni, megismerés helyett, és nem. Egyáltalán nem válogatunk az eszközök közül. Bármit megragadunk, ami lehetőség, nem riadva vissza a tisztességtelen játékoktól sem.
A cél szentesíti az eszközt, ugyebár.


Mondjuk, én úgy gondolom, előbb magammal kell tisztába jönnöm, hogy a másik emberről ítélhessek. Ameddig ez nincs meg, addig nem jelenthetem ki, hogy én vagyok az ász. Másrészt, ha kérdések merülnek fel bennem vele kapcsolatban, és nem ő a válaszom, vagy nincs reális válaszom, ott már komoly problémák vannak. Szerintem.
Seggfejek, buktatók, hazudozók, vetítők, gerinctelenek, gyávák mindenhol vannak. Senki sem kivétel, mindenkinek van egy apró „izéje”, amivel a másik ember agyára tud menni, amit magának akar megtartani, egy rossz tulajdonság, káros szenvedély, amit nem kell a másik orrára kötni, illetve, amivel lehet, hogy nem tud mit kezdeni.
Csak ezen személyek pontosan úgy vannak a bolygóra hányva, hogy minimum napi egy keresztezze az utadat, viszont minddel tanulsz valamit. A következő pedig a mérce, mennyit fejlődtél. Amelyik nem a barátod, az valószínűleg a tanárod lett.

Nem azt mondom, én tökéletes vagyok, mert nem vagyok az. Most is tele vagyok félelemmel és kétellyel. Csak nem hányom le ezzel a másikat. Nem zsarolom, nem erőszakoskodom, nem sokkolom. Minek? Nem biztos, hogy azt kapom válaszul, amire számítok.
Időről időre bárkin eluralkodhat a paranoia a másik féllel kapcsolatban. Annyira meg akarja találni a gond forrását, hogy már-már mániákusan üldözni kezdi. Amikor már minden baj.
De ilyenkor meg kell állni, és feltenni a kérdést:
Miért félek vele lenni? Miért akarom tudatosan elrontani?
Miért elégszem meg azzal, hogy megvonom a vállam azt mondva: ez vagyok én, nincs mit tenni?
Tényleg vele van a probléma? Vagy csak nem bízom meg magamban?

Előbb-utóbb mindenki megkapja azt, akit megérdemel. Csak nem mindegy, milyen úton jutunk el hozzá. Minden idegszálunkat szétcincáljuk közben és az övét is, vagy végre megtanulunk megnyugodni?

SATC: 2. évad, 3. rész (The Freak Show; Defektesek)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése