2017. június 1., csütörtök

A galaxis őrzői vol. 2.



Még adós vagyok ezzel a filmmel, amit lassan most már két hete láttam.

Bár lenne egy válogatáskazim walkmannel, és elmehetnék egy másik bolygóra. De komolyan, néha ezt kívánom. Valahogy összekertészkednék magamnak egy Grootot, és élném űrkalózi világomat.

Főleg, amikor megtudod, hogy a kisfilm után is van még egy kisfilm, úgyhogy gyakorlatilag életemben először ültem végig egy stáblistát. Vagyis, az első kettőnél még ültem, a harmadiknál már álltam a mozi személyzete mellett. Hiába, néha béna amatőr tudok lenni.

Lehet, hogy ez is picit spoileres.


Guardians of the Galaxy Vol.2. (2017)
amerikai sci-fi akció, 136 perc
Rendező: James Gunn
Forgatókönyv: James Gunn

Szereplők:
Chris Pratt – Peter Quill / Star-Lord
Zoe Saldana – Gamora
Dave Bautista – Drax
Vin Diesel – Baby Groot (hang)
Bradley Cooper – Rocket (hang)
Michael Rooker – Yondu
Karen Gillan – Nebula
Kurt Russel – Ego


A galaxis őrzői már nemcsak véletlenül látott vendégek, hanem hívott világmegmentők, amikor is, egy aranycsapat üldözőbe veszi őket, miközben egy rég nem látott, átvert ismerős is az oldalukra áll. S miközben azon dolgoznak, hogy magukat épségben, csapatukat egységben tartsák, megjelenik Peter Quill múltja.


Gondolatok
Megszoktam, hogy általában, amit a kritikusok lehúznak, az nekem tetszik. Én vállalom, nekem tetszett az első rész, mert nem olyan volt, mint az átlag képregényfilmek. Számomra ismeretlen karaktereket vonultatott fel, akikkel az első perctől kezdve azonosulni tudtam olyan szinten, hogy drukkoltam értük. Mindenki a helyén volt, érdekelt a sorsuk, hogy kik is ők, elröppent az a játékidő, ami, ha emlékeim nem csalnak, két óra körülire rúg.

A második rész már annyira nem volt ilyen. Izgalmas, aranyos, szórakoztató, de az idő múlását határozottan éreztem. Az a félelmem is beigazolódott, hogy a babyhumort kicsi Groot figuráján keresztül kapom meg, ami már-már annyira kioltotta a cukiság faktort, hogy volt egy pillanat, amikor sok volt, de ettől függetlenül, nagyon szeretnék egy ilyen kis cserépszökevényt. Az ő jeleneteinél vagy felmosolyogtam, vagy az öklömbe csaptam, amikor bántották.
Rocket – Mordály – az a fajta antihős, aki ellen megy az összes jellemzőjének. Jellemében jó, de mégsem azokat az eszközöket vonultatja fel, melyeket a köz elvárna tőle azért, hogy hős legyen.
Gamoranekem az egyik kedvenc női karakterem, akár filmben, akár könyvben, mert tökös eléggé ahhoz, hogy még akkor se veszítsen ebből az amazoni képből, amikor tulajdonképpen inkább lelkis, nőies.
Drax áll tőlem a legtávolabb, erőltetett az egész, valahogy túltolták nála az autizmust, és sajnos, a film második felére idegesítő, mintsem vicces. – Az a baj, hogy minek utána az esetlen humort Groot szolgálta az első filmben, de ő most átment bölcsisbe, a humorforrás a szereplő butaságából fakad, ami egészen addig nem para, ameddig nem sok(k).
Star-Lord, akinek a „nevén” nem tudok napirendre térni, számomra még mindig a leginkább labilis szereplője ennek az antihős gárdának, aki fél lábbal van a gyerekesség és a felnőtté válás útja között.


Eddig is, belőlük annyit tudtunk, amennyit elmondtak magukról, s mivel Űr lord az, akire igazán rátekeredett a rész, róla tudunk a legtöbbet. Reméltem, hogy kis betekintést kapunk a többiek előéletébe is, ez elmaradt, illetve inkább csak Drax magánügyeinek felszínét kapirgáltuk meg. Szóval, az ilyen irányú fejlesztés szerintem nem történt meg teljes egészében.
Illetve, pont egy olyan karakter hátterét kaptuk meg, aki ugyanezzel a svunggal távozott is. Yondu.
A többiek pedig, jöttek-mentek, leginkább csak voltak.

Itt is az volt a bajom igazán, hogy elmentünk egy túlontúl érzelmekre apelláló vonal felé, nyilván, a sikerrecept mellett, megjelent az az elvárás is, miszerint, hass, és több néződ lesz. Igazából annyira mindenkinek akar ez a film szólni, hogy nem szól senkinek.


A világmeghódító babérokra törő főgonosz kilétét az első perctől kezdve lehet sejteni. S az összecsapásig van egy halom jelenetünk, ami hol vicces, hol komoly, hol sírós, hol semmilyen, hol akciódús, vagy ezek keverve, csak éppen lassan menetelünk a végkifejlet felé. S amikor már ott vagyunk, tudod, hogy mi van, és várod is, mert akkor előbb kerül sor a nagy balhéra.
Ugyanakkor, Russel, Rooker és Gillan hozzák a jó karaktereket, akik sajnos vagy sem, de jobban el vannak találva és mélyítve.


Mélynek és tanulságosnak kellene lennie, ha már felnőtteknek és gyerekeknek szól. De mondjuk, azt nem tudom, hogy lehetne az egy vizuálisan környezetszennyező bolygó, aki valakinek az apja valamilyen példahordozó. Inkább azt mondanám, hogy a két személy közti szeretet megnyilvánulásának sok árnyalatát vonultatja fel. Testvér, apa-fiú, a köz és az én, és ami talán a legfontosabb, a saját belső konfliktusaink az ismereteink és tapasztalataink alapján.
Illetve, hogy a szeretet nagyon nagy mozgatórugó onnantól kezdve, hogy tartozni akarsz valahová, odáig, hogy szerelmesnek merj lenni. Ebben az emberré válásban kezdtek el mozogni a szereplők, ettől kezdtek mélyülni, de még mindig úgy gondolom, hogy nem látjuk az alját. De legalább elindult valami.
Annyira idealizált képeket kergetünk, hogy észre sem vesszünk, miket vesztünk el magunk mellől az üldözés közben. Tényleg mindenki az, aminek te hiszed / nevezed? Megéri-e falnak lenni a saját szinteden? S végül, a körülöttünk levő apró, lélegző tükrök azért vannak, hogy tanuljunk egymástól. Ki értelmet, ki bátorságot, ki pedig, érzelmességet.
S persze, megjelenik az elképzelés teljes valójában, aki kimutatja a foga fehérjét, hiszen az álomkép csak fejben létezik. A valóság annál mindig rosszabb.


Mégis úgy gondolom, ez nem egy rossz film. Igen, vannak hibái, igen, talán picikét vontatott, és kiszámítható, elmarad kissé az első film tempójától, mégis újra meg lehet nézni, és újra lehet szeretni.

Látványában hatalmas, humorában fejlődőképes. Utóbbiból három maradt meg, a három kedvenc: Groot szöktetési kísérlete, amikor ragasztószalagot keresnek, és persze packman. Jó, meg David Hasselhoff is.
Újranézős, szórakoztatós, ha más nem, uncsi vasárnapokra megéri megnézni.

A zenéje még mindig piszok jó.

Ajánlom mindenkinek, kicsiknek, nagyoknak, és azoknak, akik csípték az első részt.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése