2017. június 13., kedd

Off: Magamba záródom



Nos, aki nem követ Facebook-on, az nem tudja, de elég volt most egy időre. Kicsit hallgatásba vonulok, vagy szünetre megyek, kinek hogy tetszik.

Az az igazság, hogy tegnap jöttem rá arra, hogy a kis lila-fekete világom nem bír el mindent, sok minden nekem fontos dolog látja kárát a mindennapjaimnak, s mivel érzelmi író vagyok, semmi kedvem nincs ahhoz, hogy rátekeredjek egy-egy témára, az unalomig ismételjem, másfelől, momentán semmi újdonságot nem tudok adni nektek, amit ti, mint Olvasóim megérdemelnétek.

Rengetegszer kezdtem úgy a bejegyzéseket, hogy „bocsánat, de”. Rengetegszer írtam, hogy a törlésen gondolkodom. Rengetegszer agyaltam azon, miért jó az abbahagyás és az újrakezdés.

Most úgy gondolom, el kell mennem kicsit, mert tartozom magamnak, nektek, a blognak annyival, hogy nyomok most egy megálljt az egészre.
Nem zárok be, nem törlöm, fogalmazzunk úgy, hogy velem együtt a blog is, és a honlap is vérátömlesztés alatt lesz.

Nem mondom, hogy nem lesznek random bejegyzések, ha eszembe jut valami halaszthatatlan közölnivaló, viszont nem tudom, ez a szünet mennyi időt fog felölelni. Napokat, heteket vagy hónapokat. Töltekezni szeretnék, mert úgy érzem, elfáradtam, és nem bírom.
S annál nincs rosszabb, amikor a hobbi kötelességgé válik.

Nem találom a hangom, az agyam, a gondolataim, az ihletem, az energiám.
Kliséből szórakoztatni pedig, nem szeretnék, és nem is tudok.

A döntés a tietek. Kitartotok egy kicsit a szünet alatt, vagy sem. Instán megtaláltok, Facebook-on is, a levelekre is válaszolok. Csak kell egy kis áramszünet.

Jó nyarat mindenkinek!
Pusszantás,
D.

2017. június 10., szombat

Hemümön át a világ: Defektesek



Olyan ritkán írok, hogy néha azon kapom magam, elfelejtettem, hogy is kell csinálni. Azt azért halkan megjegyzem, hogy az utóbbi időben más volt az életfeladatom, azzal és azokkal most szívesebben foglalkoztam.
Ez a pici monológ rajtuk keresztül csatlakozik a mai témánkhoz.

Ugyanis, arra jöttem rá általuk, hogy mindenki defektes. A legtöbb esetben annyira félünk a rossz dolgokról, hogy közben lemaradunk a jókról is, esetenként a saját életünkről, elfogy az időnk, aztán csak ott állunk meggyötörve az út szélén, hogy hohó. Hogy mire gondolok pontosan?
Arra, hogy olyan színes az utunk, hogy a végén észre sem vesszük, hogy mi magunk is defektessé válunk.

2017. június 1., csütörtök

A galaxis őrzői vol. 2.



Még adós vagyok ezzel a filmmel, amit lassan most már két hete láttam.

Bár lenne egy válogatáskazim walkmannel, és elmehetnék egy másik bolygóra. De komolyan, néha ezt kívánom. Valahogy összekertészkednék magamnak egy Grootot, és élném űrkalózi világomat.

Főleg, amikor megtudod, hogy a kisfilm után is van még egy kisfilm, úgyhogy gyakorlatilag életemben először ültem végig egy stáblistát. Vagyis, az első kettőnél még ültem, a harmadiknál már álltam a mozi személyzete mellett. Hiába, néha béna amatőr tudok lenni.

Lehet, hogy ez is picit spoileres.