2017. április 13., csütörtök

Vitányvár



Múlt vasárnap voltunk ismét kirándulni. A nap elején még nem sejtettem, hova fogunk menni, és kicsit olyan is volt az idő, hogy nem tudtam eldönteni, féljek az esőtől vagy sem, jó ruhát hoztam magammal, vagy túl alul fogok öltözni, és befagy a hegytetőn majd a fenekem, és hasonlók.

Megvolt a szokásos vasárnapi ebéd, és izgalommal telve öltöttem magamra a nem szokványos túracuccomat. Előző nap, szombaton, a kvázi húgom diplomaosztója után egy barátommal cirkuláltam egy sort a városban. Kimentünk a Margitszigetre, gyalog az Astoriától oda, majd onnan a Corvin-negyedig. Igen, elmeháborodottak vagyunk, hogy harminc méternél többet megyünk lábbusszal, de mi szeretjük. Annak ellenére, hogy szeles volt az idő*, mégis szakadt rólam a víz a kabát alatt. El is döntöttem, ha másnap ilyen idő lesz, én bizony rövid nadrágban megyek kóborolni, meg a nyári túra felsőmben.
Aha.
Meg, ahogy azt a kisvámpír elképzeli.


Apuéknál már szívtam a fogam, hogy én bizony meg fogok fagyni.
Ugyanis, a szokásos mellényem alatt volt egy vékony (!) kardigán, és egy ujjatlan felső. Amikor kiszálltunk a Decathlonnál bámészkodni, akkor fogtam magam rendesen, hogy ez rossz ötlet volt, és gyakorlatilag az ezerszer eladott lelkemet eladtam még egyszer, hogy ne fázzak meg.

Tatabányán köröztünk kicsit.
Apukám újabban vártúrákat nézeget. Ebéd közben térképet lapozgat, és ahol talál valami jelzést, annak utána néz, majd család kocsiba bepakol, elhajt a helyszínre, aztán hegymenet.
Most kinézte Vitányvárát, ahova Tatabányáról kiindulva vezet zöld jelzés, viszont a városba nem akartunk bemenni, ezért valahonnan a rugógyár után indultunk.

Felfelé menet már vetkőztem. Ide-oda az esőszagú erdő, én mentem csupasz karral rendületlenül előre.
Aranyos kis túra volt, volt némi erdőjárás, némi emelkedő, életveszélyes meredély, szakadék, csúszós lejtő és omladozó kőfalak. Egyszóval, mindent megkaptunk, amit egy ilyen túrán lehet.
Nem fáztam, és ehhez a kiránduláshoz tökéletes volt a hosszú nadrág, rövid ujjú történet.
Csak azon gondolkodtam közben, hogy kell légáteresztős felső, és egy normális túracipő, amiket azóta vettem is.

No, most a képek.

Annyit érdemes tudni, hogy a zöld kereszt jelzésen kell haladni a zöld jelzésig, ami később belefut a kékbe. Ha nem vagytok nagy kalandorok, és haladtok végig a kitaposott úton, akkor kellemes erdei-hegyi sétát tudtok tenni itt.


Az első ilyen kis jelzés, térdig ért, ez már a mellkasomig. Egy baromi nagy kőtörmelék-hányás mellett volt. Később kerestük a megfelelő utat. Eleinte a zöld jelzés nem volt mindenhol elérhető vagy egyértelmű, később elkezdtük gyanítani azért, mert nem teljesen rajta, hanem mellette haladtunk. :)


Ez olyan érdekes fa volt. Tetszenek az ágai.


Minden út könnyűnek tűnik eleinte, és a messzeségbe visz.


Kis sárga virágok.






A képek nem adják vissza azt a zöldet, ami ott volt. Ha van olyan, hogy hóvakság, na, akkor itt zöldvakság volt. A zöld összes árnyalata jelen volt körülöttünk, és észrevétlenül mosódtak össze egy nagy zöld masszává.


Ez valamikor kút volt azt hiszem. Vagy valami hasonló, mindenesetre izgalmas látvány.






Imádom az ilyen táblákat. Amolyan „menj, ahova akarsz” stílus.


A második táblánál már volt némi itiner, merre ne menj, merre érdemes, persze a tiltás ellenére volt, aki az omladékok – van ilyen szó?! – felé vette az irányt.


Vitányvárról pár szóban.


Ha meg szeretnél pihenni, nagy házikó a megfáradt túrázóknak.



Meredély a várhoz felfelé. Vezet egy hosszabb, laposabb emelkedő is oda, de hát, mi mindig is a torony iránt mendegélős emberek voltunk, plusz, nagyszerű kihívás, hogy megtudd, mennyire bírod az erőltetett menetet.


Felsejlettek a romok.
S előre bocsánat, de nem volt annyi hely, hogy be tudjam rendesen fotózni, úgyhogy darabokban kapjátok.






Ilyen a kilátás a vár tövéből.




S itt jött a fekete leves. Apukám felkapaszkodott, mi a párjával lent álltunk, hogy csúszik, meredek, körbe szakadék, nem megyünk. Bennem viszont, elkezdett dolgozni, hogy de igen, menni kell, mert ha apukám felkapaszkodott, akkor én is. Egy egész darab fűcsomóra lépve dilemmáztam öt percig, hogy én itt bizony meghalok majd, ám végül sikerült. Megérte.











S végül lefelé menet rátaláltam a világ legegyértelműbb jelzésére: VÁR!


Persze visszafelé menet kitaláltam, hogy van egy 10 perces kis séta még a táblák alapján, de hiába mentünk, s vélhetőleg átgyalogoltunk azon, ahova akartam menni, mégis eltévedtünk, és a zöld jelzés – az eredeti körtúra – útvonalának egy részét megtettük. A rugógyárnál lyukadtunk ki, ahonnan elindultunk.

Vadregényes kis kirándulás volt. Egyedül azt sajnáltam, hogy egy romos várat, amit eddig hagytak tönkremenni, látsz úgy, hogy a tövében, és körben az erdőben mindenfelé a darabjai halmokban állnak. Rendben, hogy elkezdték őket az állagmegóvás szintjén legalább karban tartani, de kár lenne érte, nagyon inspiráló környezet.

Hazafelé természetesen, keresni kellett egy cukrászdát, mert megérdemeltük.


Amúgy erőteljesen gondolkodom azon, hogy térképet is fogok mellékelni, az ilyen bejegyzésekhez, mert érdemes megnézni a távokat, amiket megteszünk, illetve okulni az eltévedéseinkből. Még nem tudom, egyelőre formálódik.

*Bementünk a Rossmannba, hogy veszek hajgumit, mert egy fagyit nem tudtam elnyalni anélkül, hogy a szél a hajamat bele ne fújta volna. Megvettem a gumit, erre szélcsend lett a városban. Bah.

2 megjegyzés:

  1. Izgalmas volt :) Mi a Somlóra mentünk, kisebb társasággal, de még pia nélkül nem mentem fel soha, mert mindig akad egy ismerős borász, aki végigkóstoltatja a borait. Szerencsére ennyire nem nyaktörő a hely, mint Vitányvár. Felénk meleg volt, szélcsend, rövidujjúban voltunk!!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Ott lenni és megmászni az volt. :)
      Akkor jobb időtök volt, vagy lehet, hogy az alkohol melegített picit. ;)

      Törlés