2017. március 31., péntek

Apci tengerszem



Nem is tudom, mióta van tervbe véve Apc, csak valahogy az időjárás nem akarta, hogy odamenjünk. Most is remegtem valahol, hogy legyen jó idő, mert sajnos arról volt szó, hogy felhős-esős lesz a történet. Viszont reggel arra keltem vasárnap, hogy hétágra süt a nap, ezért gyorsan besuvasztottam a túratatyómba a ruháimat, öltöztem, és száguldottam apuékhoz.

Sosem voltam Apcon. Őszintén bevallom, eddig nem is hallottam a településről. Izgalommal vágtam neki az útnak, már csak ezért is. Amúgy Hatvan után van nem sokkal, Heves megyében. Olyan tipikus falu, de aranyos helynek tűnik így első ránézésre.

2017. március 22., szerda

John Scalzi: Vének történetei és más írások



Szeretem az ilyen kis összefoglaló jellegű könyveket, a kiegészítő köteteket. Sokszor valahogy ezektől kapok igazán átfogó képet, vagy ezek miatt kerülnek helyükre a dolgok. S bármennyire nem volt szükségem erre a kötetre, illetve, akármennyire nem számoltam bele a keretbe, ám amikor megláttam, akkor muszáj volt rámarkolnom, és kis csúszással, de meghoztam nektek.

Imádom Scalzit, kedvelem a világát, a humorát, és ez is kedvenc kötet lett.

2017. március 19., vasárnap

Filmturmix



Nem volt időm és energiám friss filmekre sajnos, de ami még tavalyról maradt, talán kettőt hagytam bene, a többiről úgy határoztam, szóra sem érdemesek.

Ám tegnap megnéztem a Nyomorultak című filmet, még a Liam Neeson főszereplésével készültet, s mint anno, most sem tudtam elkapcsolni. Ezt a verziót szeretem, s bár ritkán látom, odaszegez a tévé elé. Este pedig, pötyögtem, és azon vigyorogtam, mekkora álszentség már, hogy kivágnak 10-20 perceket egy filmből azért, hogy ne legyen vér, meg erőszak a képernyőn. Nem mindegy? Előbb-utóbb úgyis mindenki találkozik a kettővel, és bár ez a mű-túlféltés idegesítő, észre sem veszik, hol tartanak már a porontyok.
Szóval, nem kell vágogatni a filmeket (… persze, tudom… valahol a jogdíjak…)

2017. március 18., szombat

Cipők és nadrágok



Két hete úgy gondoltam, hódolok a női hóbortnak, és veszek magamnak nadrágot meg cipőt. Alapvetően, ha posta, kajálda, mozi és klotyó nem lenne a plázákban, nem mennék be egyikbe sem. Ám a szükség nagy úr, s mit ne mondjak, mindent vettem, csak amiért mentem, azt nem.

2017. március 16., csütörtök

Befelé figyelek



Vagy legalábbis, próbálok… azaz, bárhová, csak ne a külső hatásokra.

Sosem gondoltam volna, de hétfő óta meditálok. Vagy, leginkább meditfekszem. Elalvás előtt, amikor elengedtem a napomat, akkor fél órát befelé figyelek. Akik ismernek, azok tudják, hogy hadilábon állok bizonyos dolgokkal, és amikor bárki azt mondta nekem, jó lenne, ha meditálnék, legyintettem, hogy áh, én nem tudok kikapcsolni, illetve, annyira pörgök, hogy számomra lehetetlen.

Nem vagyok az a tipikus egyhelyben ülő, figyelő létező, lótuszülésben mindig is azt vártam, mikor töröm ki a térdem, és sokszor csak vigyorogtam, kinek van erre 10 perce, egy órája?! Nekem tuti nincs.
Viszont, most a test jelzett, hogy muszáj megállnom.

2017. március 15., szerda

Félelmek az írással kapcsolatban



Vannak félelmeim az írással kapcsolatban. Szinte csak azok vannak, és erre akkor jöttem rá, amikor megbíztam egy ismerősömben, és bevallottam, ő is szerepel az egyik történetben, és a megértés szikrája nélkül szétfricskázta az egészet.
Nálam a félelem és az írás kéz a kézben jár.

Illetve, nem is az írás maga, mert annak örülök inkább, amikor száguldanak az ujjaim a klaviatúrán, viszont a kész mű – legyen az fióknak írt regény vagy bejegyzés – kezemből való kiadása, annak fogadtatása és nem mellesleg a két írás között eltelő időben megélt pause le tud ültetni a padlóra.
Gondolok itt a hosszabb-rövidebb ihlethiányra, a vélemények elmaradására.

2017. március 11., szombat

Gabriella Eld: Emlékek Jordan számára



„Ikercsavar Krónikák 1.”

Annyira szőke tudok lenni, hogy az valami hihetetlen. Történt ugyanis, hogy este úgy döntöttem, ha már írni nem, olvasni azért fogok. Ledobtam a könyvet az ágyra. Megfürödtem, piszmogtam, és utána 15-20 percig kerestem a könyvet a polcon, a táskámban, mindenhol, míg végül belenyugodtam, hogy bent hagytam az irodában. Megráztam a paplant, és kiesett belőle. Ugyanis, pont ugyanolyan színe volt, mint az ágyneműmnek, szó szerint beleveszett, és annyira kész voltam, hogy a fekete betűk se ütötték meg a szemem.

No, ezután a kis balfék inro után, lássunk neki.

2017. március 10., péntek

Türelem



Rajtam van a tavaszi fáradtság.
Azért sincs bejegyzés. Meg, mert kitaláltam, hogy rajzolni akarok a bejegyzésekhez, csak baromira nincs időm, energiám és kedvem, mire odáig jutok esténként, hogy leülök a kanapéra, és csak vagyok.

Olvasni sincs agyam.

Amúgy tényleg. Érik bennem egy másik fejléc, illetve szeretnék saját illusztrációkat használni a bejegyzésekhez, melyek amúgy is lassan készülnek újabban, mert nem találom a szavakat. Van egy-kettő elkészítve, azokhoz már csak firkálni kellene valamit.

Ám az utóbbi időben mindig vagyok valahol, valakivel, valakire mindig figyelni kell, valaki megeszi az életemet, valaki széttolja a fejemet. Bőven kitöltik az agyamat, és egyre jobban érzem, hogy szükségem van legalább csak egy napra, amikor nem duruzsol senki a fülembe, és foglalkozhatok a kedvteléseimmel, nem pedig emberekkel.

Nem vagyok a padlón, meg semmi ilyesmi nincs, de mire eljutnék az inspirációig, valaki mindig jön és mondja, mondja, mondja. Ha meg nem vagyok elérhető és mondani akarja, akkor meg számon kérnek, hogy miért is akarok én önálló életet?!

No, nem erről akartam írni. Lassan készülnek a bejegyzések, saját rajzokkal. Türelem. :)



2017. március 6., hétfő

A nagy kopasz és a templomrom



Végre, végre, végre! Már nem sír a túracipőm, hogy nem használom, ugyanis tegnap apuékkal úgy döntöttünk, ha nem szakad ránk az égi áldás, akkor elmászkálunk bóklászni valahova. Így is tettünk.

Elsődleges úti célunk Telki volt, ott is egy kilátó, aztán egy hirtelen ötlettől vezérelve, tovább mentünk Zsámbékra templomromot nézni, ám ott elmosta terveinket az eső, illetve, zárva is volt. De, kezdjük az elején.

2017. március 1., szerda

Sütő Enikő: Törékeny szerelem



„Sötét mennyország 1.”

Soha ne mondd egy szerzőnek, hogy hamarosan írok a másik könyvedről is, főleg, ha tudod, hogy saját magad alá havazódsz. Ég a pofám, de, ami késik, az eljön egyszer.

Néha kell ilyen műfajból is válogatni, hogy legyen, ami gondolatot ébreszt, viszont ezt elkezdtem már egyszer, szégyen szemre be is fejeztem, ám annyi minden közbejött, hogy eltolódott az ajánló kitétele annyira, hogy azt se tudom, az első körös jegyzeteimet hova kevertem a tonnányi papírom között.
Újraolvastam, pedig ilyet nagyon nem szoktam csinálni.
Érdekes élmény volt.