2017. február 25., szombat

Zsezsegnek a zsigerek



Nem tudom, hogy az első tavaszkás napsütés miatt, vagy azért, mert a természet már javában hívja az elemi ösztönlényemet, de egy hete rajtam van a mehetnék. Mindegy, hogy hova, csak el. Míg mások a D-vitamin hiányától szenvednek, én attól, hogy már nagyon mennék túrázni, kirándulni.


Igen, sajnos ez telente kimarad. Kedvenc túrázó társammal még egy hónapot adtunk a földnek száradni, mert ő azon vinnyog, hogy bokáig fogunk járni a sárban, térdig a talajvízben, és ő az egyetlen most, akitől nem mászok a falra, mert nem terhel le a boldogságával, a boldogtalanságával, nem nyomul, és nem lakik tőlem billió kilométerre.


Múlt vasárnap ezért úgy döntöttem, hogy busszal bemegyek a Boráros térre, és onnan szép lassan, gyalog lecsorgok a Mechwart ligetig. Nem volt rossz döntés, sőt, egészen feltöltődtem tőle. Sőt, a héten majdnem minden nap sétáltam valamennyit a hazaúton.
Az irodánk a Városligetnél van. Átsétálok rajta – rettentően rossz látni, hogy a gyerekkorom játszóteréből egy kitekeredetett szoborszerű szökőkút maradt, hogy elbontották a mozdonyomat a múzeummal együtt, hogy át lehet köpni a fák között, és gyakorlatilag nincs PeCsa. Helyette ott vannak a hajléktalannak tűnő zöldek.
Aztán valamelyik nap nem járt a villamos pár megálló között, és azt választottam, akkor megyek a körúton. Sütött a nap, s bár szlalomoztam az emberek között, még mindig jobb volt, mint nekik passzírozódni.


Amikor azon az egy napon békávéztam, amikor a cipő széttörte a lábamat, szerintem a fejemre volt írva minden.
Magamban mosolyogtam a sovány lányon, aki mintás leggingset vesz fel, meg azon az ötvenesen is, aki leopárd mintásat. Azon a lányon is, aki magát fotózta a trolin, és olyan csodálkozó képet vágott, hogy szabályszerűen Freddie Krueger jutott róla eszembe (ijesztő volt, csóró) – szerinte szép volt, szerintem meg olyan, mintha egy odakozmált fazékfeneket berúzsoztak volna.
Amúgy pedig, felidegesítettek az emberek a puszta létezésükkel. A csattogó, csörgő-zörgő entitások, a szagosok, a táskájukat levenni még véletlenül se tudó fiatalok, a babakocsisok, akik áthúzzák az ember lábán a kocsit, meg azok, akik a tömött buszon megszólalnak, hogy menjünk már beljebb… az már csak hab a tortán, hogy ezek még mindig félnek a busz belsejétől, és mindenki az ajtóban áll.
Komolyan, örömmel pogóztam ki magam az ajtókon, amikor nem voltak hajlandóak mozdulni.


Úgyhogy, inkább sétáltam.
Legalább volt időm gondolkodni, főleg az életemről, a történeteimről.
Ezt most nem fogom részletezni.
Mindenesetre, összeszedettebbnek érzem magam valamennyire, és ha holnap nem szakad le az ég, akkor ismét gyalogosan vágok neki a vasárnapi családi ebédnek. Csak most más útvonalon megyek… bár az is eszembe jutott, hogy korábban megyek, felbuszozok valameddig, és elmegyek bolyongani az erdőben… még kitalálom addig.


Azt, hogy most nem mindenkihez és mindenhez, sőt, az emberek nagyjához nincs kedvem, annak a számlájára írom, hogy zsigerileg mehetnékem van. Szükségem van a mozgásnak nevezett stresszoldóra, mert nem elég, ami van. Nem szeretek punnyadni, mert úgy érzem, vesztegetem az időmet. Ehhez hozzájön, hogy a szervezetem kezd leállni, az agyműködésem is.
Ezt a nem-jó-faktort nincs kedvem beengedni.
Inkább mászkálok a városban.
Legalább bemozgatom az izmokat a későbbi kalandokhoz.

2 megjegyzés:

  1. Engem már maga Bp. stresszel, a levegő, a tömeg, hiába gyönyörű város. Nemrég voltam, elég egy évre :) Jó idő lesz, sőt már van is, lehet kirándulni!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Engem csak az emberek stresszelnek, de amúgy is nyűgös voltam az utóbbi napokban.
      Menni is fogunk. Apuék már nézik az új helyszíneket, szóval, szépen lassan újra beindulnak az ilyen témájú bejegyzések. :)

      Törlés