2017. február 11., szombat

A sötét ötven árnyalata



Bele akartam először tenni a holnapi Filmturmixba, de rájöttem, inkább egy egész bejegyzést kap. A fikaáradat nem fér el hat sorban… sajnos.

Idén sem az én pénztárcámnak fájt a két mozijegy, ugyanis Évi barátnőm állt elő az ötlettel, nézzük meg a filmet. Valahogy így zajlott a telefonbeszélgetés.
Évi: Valentin-nap lesz.
Én: Tudom.
Évi: Szeretsz?
Én: Mmmmmm, jah.
Évi: Mégis, mennyire?
Én: Attól függ, mit akarsz?
Évi: Eljönnél velem megnézni a sötétötvenet?
Én: Annyira nem szeretlek.

Az elején még reméltem, ez sötétebb lesz, mint az előző rész. Aha. Sötétebb is. Bárgyúbb, butább, ostobább. A vége felé már látványosan szenvedtem.
(aki szereti, az inkább ugorja át a bejegyzést most)


Fifty Shades Darker (2017)
amerikai romantikus film, 118 perc
Rendező: James Foley
Forgatókönyv: Niall Leonard (E.L. James)

Szereplők:
Dakota Johnson – Anastasia Steele
Jamie Dornan – Christian Grey
Eric Johnson – Jack Hyde
Kim Basinger – Elena Lincoln
Marcia Gay Harden – Grace Trevelyan Grey
Robinne Lee – Ros Bailey
Eloise Mumford – Kate Kavanagh
Bella Heathcote - Leila


A meggyötört Christian Grey vissza akarja hódítani az ő Anáját, s ezért, mint később a megtartásáért bármire hajlandó, mindent megtesz. Idillinek tűnő románcukat azonban, Christian múltjának kísértetei zavarják meg, s próbálják megmérgezni.


Gondolatok
Ez egy romantikus film. Számomra sötét a képi világa, és nem érintett meg annyira szerintem, mint kellett volna. Nem is azért, mert a műfaj távol áll tőlem, hanem, mert ez egy végtelenül lapos film. Gyakorlatilag az égvilágon nem történik benne semmi, pont, mint az Alkonyat-filmekben. Mindenki néz, meg áll, meg fenyeget, és mi lesz? Pofonegyszerű megoldások, könnyű reakciók, és egy szürke élet ötmillió képe.
Mondjuk a zenéje jó, a képi világa jó, de itt nekem ki is fújt az egész.

Én, aki Sade márkin nőttem fel, kicsit nagyon mást jelent a BDSM. Ez a film leginkább lelki BDSM, szóval, ha ezután bárki azt mondja – mint a szürkeötven után sokan -, hogy ő szado-mazo kapcsolatot akar*, gondoljon arra, ez nem fizikailag vagy formájában lesz az, hanem lelkileg.
Tudom, ebben az esetben a BDSM egy metafora, és egy indok, viszont rosszul használják fel, s míg az előző film menteni próbálta a menthetőt, ez még csak meg sem kísérli.


Ez egy ostoba reményt ad a lányoknak, nőknek, mert egy ábrándos tanmese arról, hogy lehet a rosszfiút megszelídíteni. Illetve, hogy a lány képes lesz átformálni a saját szája íze szerint a kiszemeltjét. Viszont, azt ne felejtsük el, hogy a rosszfiúkban pont az a jó, hogy rosszak. Miért kellene megváltoztatni? Mert vonzódunk a lényéből áradó sármjához, és olyan nincs, hogy nem kellünk neki? A máz kell, de a belsője nem tetszik. Ha már valakit meg akarunk változtatni, akkor nem ő kell nekünk. Hiába alakítod, nem gyurma, hogy olyan legyen, mint akit elképzeltél magadnak. Egy kép után futsz, de Mr. Grey nem létezik sajnos a valóságban.
Az, hogy valaki kitartó, várakozik, és közben megalázza saját magát, az nem terem gyümölcsöt. Teremthet egy ideig, nem sokáig. Sok befektetett energia, és rengeteg pocsékba ment perc, meg több liter könny, mert persze, sírni azt fogsz, nem is keveset. S csak későn jössz rá, hogy ezekben a kínkeserves napokban a saját önbecsülésedet reszeled.
Mindenkinek annyira kellesz, és annyira vagy fontos, ahogy viselkedik veled.
Alapjaiban senki sem változik. A folyton csapodár alkat hiába csinál neked gyereket és vesz feleségül, sosem lesz hűséges. Az ember megtesz dolgokat, kompromisszumot köt, ám aki svédasztalhoz szokott, nem éri be egy koszttal sokáig. Mást diktál a vér.
S persze, ott van az is, hogy nem minden kérdésre létezik válasz, és nem mindegyikre kell tudnunk a választ, és ezt el kell tudni fogadni. Ha sokat kattogsz rajtuk, egy idő után paranoiás defektes leszel.


Azért beszélek a változásról sokat, mert Ana görcsösen igyekszik kiölni Mr. Grey-ből minden misztergréjeset, míg a történet arra lenne hivatott, hogy a pasas fejlődését kísérjük figyelemmel. Csak éppen ez a nem jó benne, rossz eszközökkel operál. S ezért leginkább senki sem alakul semerre. Felszínes karakterek felszínes jellemeket (jelmezeket) öltenek magukra.

Kicsit olyan ez, mint amikor valaki felvesz egy stílust, viselkedést önvédő mechanizmusnak, aztán a későbbiekben azt formálná, míg önmagát elnyomja. S jön egy hasonló kétpólusú ember, aki segíteni akar, viszont ellentétesen működnek, és nem értenek szót, habár ugyanazt a nyelvet beszélik. És ez a lelki BDSM.

Ana szenved, aztán hisztizik, aztán megbocsát, aztán hisztizik, aztán szexelnek, aztán hisztizik. Veszettül bipoláris lett, mert érdeklődik, majd visszakozik, akar valamit, de mégse, mint a parasztlány a népmesében. Nála is úgy várod a fejlődést, mint a messiást, de a film végéig stagnál.
Christian. Ha ilyen egy macsó, akkor az istenek mentsenek meg tőle. Megőrülnék, ha folyton hisztiznének körülöttem, ha nem azt teszem, amit mondanak. Mondjuk alapvetően nem esetem a pasi, de van a jellemrajzában valami visszataszító nekem.
A kapcsolatuk szépsége, hogy elvileg Christian a domináns, valójában Ana. Úgy függ tőle, mint drogos a napi adagtól. Amit aláírok, hogy valahol ez az egész dom-sub cucc kompenzálás*, még sincs itt egyensúly.

Ana főnöke pedig, az a töltelékszereplő, akinek tükrében Mr. Grey-t tündérbogyónak láthatjuk…
Sajnos, a múlt és jelen kísértetei sem lendítettek, javítottak a sztorin, habár párbeszédekben végre fejlődtünk.
Konfliktus igazán nincs, gyengék a karakterek, minden megoldódik öt perc alatt se, és amikor már laposodásnak indul az amúgy sem pufi történet, jön egy kis női cici, férfi fenék, vagy erotikus jelenet.

S ha már erotika. Van benne meztelenkedés, de nem taburengető (ahogy a könyv se), mint ahogy ígérték. Langyos. Szexi jelenetek vannak benne, de manapság a szexről mindenki tud, a legtöbben művelik is, ami meg megint benne van a világról, amiben mozognia kellene, háááát… előkerül egy kis ujjra csíptetett mellbimbócsipesz, nedves ezüstgolyó, meg bilincsek és bekötött szem.
De, de, de a fenekelésnél megint nevetnem kellett – Christian mondja a csajnak, szóljon, ha fáj, abbahagyja. De akkorákat üt, mint nyaranta én a szúnyogokra.


Dramaturgiailag az első tíz perc rossz helyen van. Bár tudjuk, hogy ha egy nő vak a szerelemtől (vonzódástól, testiségtől, vágyódástól, függőségtől – mint szinonimák a szerelemre), akkor egy kis mézesmadzag is elég, és kikapcsol az agya.
És ez meg a másik. Kicsit úgy tűnt, hogy a szex oldja a film butaságnak álcázott feszültségeit. Anát megkörnyékezi a főnöke. Szex. Anára fegyvert fognak. Szex. Lezuhan a helikopter. Szex. Durci, mert nem akarja a lány, hogy piros zónákra legyen osztva a pasi teste. Szex. Megjelenik az ex-sub. Szex. Megjelenik Mrs. Robinson. Szex. A szex nem szinonima és nem megoldás semmire.*

Ahogy a könyv a (ponyva)irodalom megcsúfolása, ez a film a filmtörténet egyik mélypontja.

Tudom, ezt a filmet most sikk fikázni, és higgyétek el, nem az olvasottság növelése a célom, de ez birka film. Kis tündérmese*, és nem olyan sejtelmes, mint amilyennek beállítják. Tény, a moziplakátnak igaza van. Nincs több titok, nincs több szabály… mondjuk, tabu se.

*Sokat tudnék még csapongva anekdotázni, de egyrészt, akiknek szólna, azok nem értenék meg, nem figyelnének rá oda. Másrészt, ez a bejegyzés szintén piszok hosszú lenne.


Ajánlom azoknak, akik szeretnek ábrándozni, meg szeretik a romantikát. Mindenki mást óvva intek tőle… és nem vinném el a pasimat rá (ha lenne)… csak, ha büntetni akarom.

A végén Ana és Chris keveredett a szememben. Bájos, de üveges tekintettel meredtem Évire, hogy most megfizetsz… persze, önszántamból mentem bele ebbe.

2 megjegyzés: