2017. január 11., szerda

John Scalzi: Vörösingesek



Karácsonyi ajándék lett belőle, s természetesen, el kellett olvasnom.

A dolog pikantériája, hogy amikor ismerőssel beszédültünk a boltba, egyenesen mentünk a könyvgúlákhoz, amiknél általában piszmogni szoktunk, és egyszerre nyúltunk rá erre a kötetre azzal a felkiáltással, hogy no, akkor te ezt fogod megkapni karácsonyra.
Én nem kaptam meg, viszont ismerős igen. Elvégre, ez már hozzátartozik az ünnepünkhöz.


Fülszöveg
Andrew Dahl zászlóst épp most vezényelték az Egyetemes Szövetség zászlóshajójára, a Rettenthetetlenre. Kiemelt állomáshelyén Dahl nemcsak arra büszke, hogy a Xenobiológiai laborban dolgozhat, hanem, hogy részt vehet a felderítéseken is a hajó híres tisztjeivel.

Az élet nem is lehetne szebb… amíg Andrew rá nem jön, hogy
(1)    minden felderítés halálos konfliktus egy idegen erővel,
(2)    a hajó bizonyos tisztjei mindig túlélik ezeket a konfliktusokat, miközben
(3)    egy alacsonyabb rangú katona elkerülhetetlenül meghal.

Ezek után nem meglepő, hogy a ravaszabbak mindenáron igyekeznek kibújni a felderítések alól. Ráadásul Dahl olyan információkba botlik, amelyek hatására a barátaival együtt teljesen átértékelik, hogy mit is jelent a Rettenthetetlen fedélzetén szolgálni. Ahonnan csak egy eszelős, iszonyatosan kockázatos terv révén menekülhetnek meg.


Eredetileg: John Scalzi – Redshirts (2012)
A szerző: John Scalzi
Kiadó: Agave Könyvek (2016)
Fordította: Pék Zoltán
Oldalszám: 266
Műfaj: sci-fi

Kedvenc idézeteim:
1)
(…) mondta Q’eeng, majd megköszörülte a torkát. – Aaachka faaachklalhach ghalall chkalalal. (…) Q’eeng harmadik dialektusban próbálta elmondani a hagyományos jobbfelekezeti üdvözlést, „Az élet kenyerét ajánlom”, ami a kiejtése miatt valójában úgy hangzott, „Erőszakoljuk meg együtt a tortát”.

2)
Énje egy része azon töprengett, jó felé rohan-e, a másik része meg azon, miért nem a telefonján hívja Q’eenget. Egy harmadik része emlékeztette a saját pulzusfegyverére, ami talán hatásos lenne a micsodák ellen, amelyek éppen Cassawayt és Mbekét zabálják.
Énjének negyedik része azt mondta: Most az jön, hogy rohansz és sikoltozol.
A negyedik részre hallgatott.

3)
- Hidd el nekem, Andy, nem akar beszélni veled (…)
- Azt te nem tudhatod.
- Pedig tudom.
- Igen? Honnan?
- Találkoztam vele, amikor kijött az eligazításról, és azt mondta: „Ha találkozom Andyvel, esküszöm, hogy betöröm az orrát.”

4)
(…) A sikerrel nem lehet vitatkozni.
- Dehogynem, ha hülyeségen alapul.

5)
Egy lapos, szürke, jellegtelen síkságon, amely a semmitől a semmiig nyúlik. Tökéletes metafora az agyadra, Nick.

6)
Azt az életet élem, amelyiket, és csak ez az egy van. Senki más nem éli a világon a másik életeimet, és még ha élné is, engem nem érdekelne, mert nekem itt van az életem, itt és most. (…) és én boldog vagyok. Nem zavar, hogy mi lehetett volna. Lehet, hogy azért, mert nincs fantáziám. Viszont így nem is vagyok depressziós.
(…)
- Dehogynem. Vagy szentimentális, ami a társadalmilag elfogadhatóbb verzió.

Gondolatok
Hm. Csak írójában és gördülékenységében Scalzi. Ez most sokkal szórakoztatóbbra sikerült, mint sci-fire. Persze, ez nem baj, és nem is rossz, ám annak titulálhatja könnyen az, aki már hozzászokott a szerzőtől a Bezárt elmékhez vagy a Vének háborúja sorozathoz. Nem látom annyira borúsan ezt a kötetet, mint sok rajongó, mert ha mást is szólít meg ezzel a könyvvel és vesz rá az olvasásra, ám legyen. Egy író pedig, szerintem képtelen mindig ugyanúgy teljesíteni, témákban, szerethetőségben hullámzó és eltérő alkotásokat ad ki a kezéből.


Nekem pusztán annyi volt a szívfájdalmam, hogy van egy kerek egység, maga a történet, és a végén kellett volna abbahagyni, a kis plusz történeteket kihagytam volna inkább. Másfél kódácska tetszett a végéből, amúgy szerintem indokolatlanul van benne, hacsak nem azért, hogy növeljük az oldalszámot a kötelezőségig.

Másfelől, a sci-fi díjakról újabban az a meggyőződésem, hogy úgy szórják boldog-boldogtalannak, mint a fruttit. Nem rossz ez a könyv, de díjazottnak is nehéz tekintenem. Nem a könnyedsége vagy a tartalma miatt, de az egészben valami blőd báj, ami miatt képtelennek tartom egy díjra, s vannak ennél jobb kötetek. Ez egy Star Trek-paródia, és kész, annak ellenére, hogy van mélysége, de mégis inkább tavacska, mint tenger.

Biztos voltatok már úgy vele, hogy elgondolkodtatok azon, irányítja-e valaki az életeteket? Meg van-e írva a sorsunk, vagy pusztán (bal)szerencsések vagyunk? Kik vagyunk mi? Miért vagyunk mi, miért történik velünk az, ami? A válaszaink, tapasztalataink tükrében, van-e ráhatásunk a minket körülvevő világra, a környezetünkre? A tudatos és az ösztönös döntéseink milyen hatással vannak ránk vagy a környezetre? Van-e egyáltalán ilyen? S nem utolsó sorban, ha lehetőséged nyílik változtatni az életeden, meg mered-e lépni? Megéri-e lépni, vagy inkább sodródsz az árral? Hol van a valóság és a képzelgés apró pontja, ahol kapcsolódnak? Ha van ilyen, és melyik, melyik?
Ezek a kérdések ötlöttek fel bennem olvasás közben.

A tanulság, miszerint csakis te irányítod a sorsod, tőled függ, hogy és merre folyik tovább az életed, a döntés a tied, s hasonló válaszok a fenti kérdésekre a szánkba van rágva, éppen csak nincs leírva, és még akkor is felfogja az ember, ha nem ennyire kötelező. Aki meg nem fogja fel, nem olvas. Aki nem olvas, az természetszerűen Vörösinges.


Mindezzel együtt sem érzem indokoltnak a Hugo-díjat. Rendkívül populáris lett, ami azt jelenti, nagyon sok benne az utalás a filmipari bénázásokra, sikerekre. Mintha egy kicsit olyanokhoz akarna szólni, akik kevésbé a kemény vonal hívei. Ez pedig, nagyon felhígította a történet fonalát számomra.
A hányaveti sci-fi írók elé tart egy kis tükröt, nevet rajtuk, kikarikírozza őket, ez az első mondattól kezdve tiszta sor, és eszembe jutatta, amikor már nem is tudom, melyik film kapcsán annyit találtam mondani, fogjunk egy tingli-tangli filmet, tegyünk bele egy okos papírt, és az máris sci-fi lesz.
Nos, igen. Kevesen tudnak jó science fictiont írni.
Szeretek kalandozni, de úgy tartom, aki erre a műfajra adja a fejét, az igenis töltse el az írás első 100 óráját kutatómunkával, hogy ne legyenek jégcápák.

Amit sajnáltam, hogy jeleneteket ugrottunk, miután kiderül a rejtély, és megkezdődik az utazás. Egyszer itt voltunk, lapoztam, és hopp, máshol vagyunk. Nyilván, nem kell leírni minden mozzanatot, ám úgy éreztem, egyik jelenből csöppenünk bele a másikba.

Az ötlete jó, a humora rendben, a karakterek és a cselekmény is a helyén van, az akció megfelelő, de mégis lazább hangvételű, mint amit megszoktam, ezért egy icipicit idegenebb.
Imádom, mert szórakoztató, izgalmas, akciódús, mint mindig.

Azért picit belegondoltam, hogyha egy sajátságos dimenzióban léteznének a karaktereim, mert az ő sorsukat én írom, akkor mit szólnának hozzá, hozzám, meglátogatnának-e, s én ezt hogy kezelném? Valószínű, egy részét igen rosszul, a másikba meg belezúgnék, mint vak a szakadékba.

Amúgy, ahol a történet véget ért, ott kezdett igazán érdekes lenni, erre ott van vége. Sírtam.

Ajánlom bárkinek, aki szeret szórakozni, nem preferálja a hard sci-fi történeteket, szeret elmélkedni, netán olvasta Scalzi többi írását is.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése