2016. november 14., hétfő

Temetőjárat



Múltkor a halloweenes kérdezz-felelekben kérdés volt a temetőzés. Ez a bejegyzés is remek példája annak, hogy igen, csak úgy családosan is elmászkálunk egy-egy csontkertbe. Vasárnap, ebéd után kimentünk a Fiumei úti temetőbe sétálni.
Ha nem fagyunk rá a levelekre, akkor talán még több időt is töltöttünk volna ott. Baromi hűvös volt, úgy döntöttünk, majd tavasszal visszatérünk.


Tudjátok mi a legmorbidabb dolog egy temetőben? A kresztáblák, mint például:
- zsákutca
- kötelező haladási irány
- behajtani tilos
- várakozni tilos
Nyilván, pici poénokat lőttünk erről apámmal. Éljen a fekete humor. :)













„I feel it once again
It’s overwhelming me
His spirit’s like the wind
The angel guarding me
Oh, I know, oh, I know
He’s watching over me”
/Iced Earth/


Jókai Mór


Egy megnyugtató őszi kép






Innen már csak egyfelé mehetsz tovább.

Egyetlen szívfájdalmam van, méghozzá, hogy jól láthatóan egy-két síremlék pusztulásnak indult, vagy úgy benőtte a gaz, hogy alig látszik. Értem, hogy pár családot ez nem érdekel, azt is, hogy van, ahol már nincs, aki kijárjon. Viszont, nem hiszem el, hogy nincs egy ember a temetőben, aki néhanapján megkapirgálja a sírt, hogy kinézzen valahogy.
A másik, hogy láttam a kupolánál, hogy omlásveszély. Pedig csodálatos freskó van rajta, mégis hagyják, hogy tönkremenjen. Jobban is lehetne rájuk vigyázni… bár, az élőkre sem figyelünk oda kellőképpen, mit várjuk a halottak kapcsán?!

Meg, ha már ott voltam, vittem egy szál virágot Zolibának (Mr.A apukája). Szeretném hinni, hogy vigyáz rám.
No, mindegy. Tavasszal visszatérek majd ide.

8 megjegyzés:

  1. Nekem kimaradt az életemből a temetőséta, nem gondozunk sírt, így jár, aki jó messze költözik. Anyós persze közel van, a konyhaablakból szokta mutogatni, hogy ott fekszik a férje. A kert végében a temető. Van vagy 30 sír, én azon röhögtem legutóbb, hogy kb. lakás méretű a temető, de térképet rajzoltak hozzá, meg nyitvatartás is van, de zárni nem szokták. (???) Van persze a faluban másik temető is, de ott nincs halottunk. A gyerekek is kijárnak a mamával, ez egy program, ott fekszik a papa, természetes nekik.
    A sírhelyet meg kell váltani, akinek nincs pénze, ez az utolsó gondolata szerintem, hogy erre költsön. Aztán van elköltözés, mint nálunk is, bár a család többi tagja ott gondozza a sírt. És hát drága. Lefedetni még a legolcsóbb meg hamvasztani.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Érdekes kis temető lehet.
      Tudom, nekem családban talán egyszer váltottuk meg a sírhelyet, vagyis hosszabbítottuk meg, aztán nem. Nem is jártunk ki, nem is érdekelt minket annyira, ami nem is baj, de mivel gondolom van gondnok, kicsit jobban oda lehetne figyelni erre. Persze, apám megjegyzése annyi volt, biztos nem fizetik meg eléggé.

      Törlés
    2. A gondnok szerintem csak a sírok közötti füvet nyírja, gereblyéz, de a sírokat nem gondozza. Anyós a falu szélén lakik, egy élmény, jobbra semmi, balra semmi, elöl az erdő, hátul meg a temető.

      Törlés
    3. Anno majdnem hasonló helyre költöztünk, csak itt Csepelen. Csak rágondoltam, és kirázott a hideg, úgyhogy más lett a megoldás.
      Pedig kellene gondozni, mert ha más nem is, legalább, mint (mű)emlék, ne menjenek tönkre.

      Törlés
    4. Engem nem zavar a temető, attól jobban tartok, hogy mivel ennyire kiesik minden más embertől a ház, célpontja a rosszindulatú élőknek.

      Törlés
    5. Nem feltétlenül a temetőtől rázott a hideg, hanem inkább a miliőtől, ami ott van. Akkor még közel s távol nem volt semmi, és az jobban aggasztott, hogy szó szerint a madár se jár arra, meg olyan rossz hangulatú volt a táj, ha végignéztem rajta.

      Törlés
  2. Múlt héten voltam, pont a Fiumei útiban, bár nem sétálni, hanem temetésen. Azt mondják, hogy "kell" menni, de én soha nem éreztem, hogy nekem kellene, szeretnék; nekem ez mindig olyan volt, amikor magamra erőszakoltam a temetőlátogatást (a saját halottaimhoz), mintha minden sebet, ami esetleg már elkezdett gyógyulni, újra feltéptem volna. Aztán jött az az idő, amikortól nem érdekel más emberek véleménye, mert tudom, hogy az fontosabb, hogy én mit érzek, milyen sokszor gondolok rájuk, és a fejemben élnek. Én így emlékszem, így gyászolok.

    És pont a múlt héten vetette fel a fiú, hogy egyszer megnézhetnénk csak úgy a Fiumeit, mert hogy sok a híres ember, stb., de a fentebb leírtakból nekem ez az egész túl morbid. Egy ideig bírnám, aztán valószínűleg nagyon nagyon nem.

    Egyébként régebben, amikor néha mentem, akkor mindig nézelődtem, és érdekes dolgok ezek, egy név, két évszám, meg hogy a kettő között mi történhetett vajon. Csak hát aztán az élet közbeszólt, és a fájdalom erősebb, mint a kíváncsiságom.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Alapvetően az enyéimhez nem szerettem menni, pont azért, amit te is írsz.
      Most is csak addig volt „jó”, ameddig Zolibához le nem tettem a kis gazomat, utána már kevésbé voltam lelkes.
      Sokszor csináltam azt, amikor még megnyugtatásért mentem temetőbe, hogy az évszámok közti időt feltöltöttem eseményekkel, történeteket találtam ki nekik.

      Törlés