2016. november 21., hétfő

Eszem, nem eszem



Úgy gondolom, az étkezési zavarokról beszéltek bőven előttem, szóval, hogy mi micsoda, arról most nem regélnék. Inkább a személyes tapasztalataimat osztanám meg veletek, mert piszkosul könnyű átesni a ló túlsó oldalára úgy, hogy esetenként fel sem tűnik, és nem feltétlenül lehet annyival elintézni, hogy a benne szenvedő fejét leoltjuk annyival, hogy „egyél napjában háromszor”, „majd alakul”, vagy „nézd másképp”.

A bejegyzésben indokolatlanul sokszor szerepel a hányás szó… meg a fejemről vannak benne képek, mert egész alakosat nem találtam.


Rólam tudni kell azt, hogy kövér gyerek voltam, és kövér fiatal. Rengeteg módszert, diétát és fogyókúrát kipróbáltam, de jobbára mind kudarcot vallott. Egy dolog jött be, a nem evés és a mozgás. Ebből kifolyólag, a kajával egészen rapszodikus viszony alakult ki, jojós típus vagyok, és bármi bajom van lelkileg, az egyből gyomorra megy.
Tudom, hogy sosem leszek a klasszikusan vékony nő, nem is tudnék az lenni, és nem is szeretnék. Volt egy időszak, amikor alig egy hónap alatt fogytam egy embernyit, s a papír szerinti ideális testsúlyommal úgy nézem ki, mint akit két perccel azelőtt engedtek szabadon Auschwitzból.


Az említett időszak több szempontból is problémás volt, mert állandóan stresszeltem, illetve pénzünk se volt ételre. Direktben soha nem éheztettem magam – jobban szeretek enni annál -, nem is hánytattam magam. Lényeg, hogy azt értem el ebben az időben, hogy tönkrevágtam a gyomromat, ami kihatással van a mai napokra is.
- Ma is hajlamos vagyok arra, hogy félelemből eszek, mert félek, holnap nem lesz mit.
- Adagokra, falatokra osztom az ételt, hogy lássam, mennyi van, és jobban esik, hogy minden szendó katonára jut egy paradicsom.
- A hányás mára már reflexszerű, ha túleszem magam, vagy sok szénhidrátot fogyasztok – a tésztát, péksütiket, kenyeret inkább elkerülöm, mert a gyomorfájástól az okádásig bármit képes vagyok produkálni.

Sokan ebből annyit látnak, hogy keveset eszem, alacsony a fogyasztásom, viszont van, hogy tudom, képes vagyok megenni az adott ételt, és meg is teszem egy igen nagy adaggal.
Imádom, amikor bélyegeket ragasztanak rám, de azt nem kérdezik meg, mi van mögötte. Múltkor is, egy ismerősöm azt találta mondani, szerinte éheztetem magam, és hirtelen bezabálok, amikor azt gondolom, dicséretet érdemlek. Mindez meg van spékelve azzal, hogyha fogyok, tuti akad egy jó akaróm, aki kijelenti, hogy híztam. Ezért nem szeretek (mások előtt) enni, mert könnyű stemplit tenni a homlokomra. Illetve folyamatosan figyelem, hol hurkásodom.

Úgyhogy, most három dologról dalolnék nektek. És igen, klisé, de ténylegesen kell hozzá akarat is.

1) Kényszerevés
Utálom, amikor úgy érzem, ennem kell, és most nem arról az éhségről beszélek, amit össze lehet keverni a szomjúsággal, hanem arról, hogy van egy rossz berögződésed, és attól nem tudsz szabadulni. Nekem ilyen az „amit eléd tesznek, meg kell enni”. Engem még erre neveltek, és nem arra, hogy addig egyek, ameddig jól esik. Szóval, általában, ameddig látom, addig tolom. Másrészt, rengeteg energiát vesz fel az agyam az olvasás, írás és agyalás miatt, amitől örökösen majszolnék, és gyakorlatilag, ha a kettőt összeteszem, akkor napi egy nagy zabálás jön ki. A főiskolán a vizsgadrukktól is ettem, ettem, ha szomorú voltam (főleg csokit). Állandóvá vált az éhségérzet.
Egyszerűen nem tudtam kontrollálni az evést, és sokszor túlettem magam, aminek hogyhogy nem, hányás lett a vége.
Aztán persze jöhetett a jó öreg önostorozás, a titokban zabbantások, mert ugye, amit mások nem látnak, nem létezik, és nem mutogatnak rám ujjal, mennyi kaját vagyok képes eltüntetni.
Ebből idővel átfordultam egy jóval rosszabba.

2) Falási roham
Amikor elkezdesz fogyózni, akkor jön az igazi fekete leves, amikor rád tör a farkaséhség, és kifosztod a hűtőt. Amikor a kényszerevésből kijöttem, akkor következett ez a lépcsőfok, ugyanis, a túl kevés bevitt kalória oda vezetett, hogy hirtelen tört rám, hogy ennék valamit. Mert ugye, itt már ténylegesen éheztettem magam, a hűtő meg könnyű préda lett. Megszoktam addig egy átlagos bevitt mennyiséget, és hirtelen lett belőle iszonyatosan kevés. Mondjuk, ha addig ettem napi 3000 kalóriát, levittem 1200-ra. Ez a korábbi állapothoz képest éheztetés. Olyan rohadt könnyű volt beleesni ezekbe a csapdákba, és ha még nem is volt otthon kész étel, akkor összeütöttem valami egyszerűt. Egyszerre ettem nagyon nagy adagokat, nem is néztem, mit, de pillanatnyi kielégülésnek jó volt. Szerintetek sokszor mi lett a vége?

3) Jutalmazás-büntetés
Ez főként akkor jelentkezett, amikor szóval illették a kinézetemet. Dagadt vagy, hát nem kapsz kaját. Viszont, ha sikerült a vizsga, vagy a terv szerinti súly elérése, akkor kaphattam egy sütit. Ez rettentően eltolt egy rossz irányba, és talán ezért is van szeretem-nem szeretem kapcsolat köztem és a kaják között. Ám ez is hozzájárult a falási rohamhoz, mert a jutalomból elfogyasztott kaja után jött a bűntudat, és „meg kellett büntetnem” magam azzal, hogy például egy sor csokiért nem vacsorázok. Innen éheztem, aztán faltam.


Én ezekkel találkoztam leggyakrabban, és csak azért mondom, mennyire könnyű átesni a ló túlsó oldalára, mert teszem azt, van egy ember, aki fogyni akar. Mit csinál? Kitalálja, neki melyik diéta a legjobb, vagy választ egy 1000-1200 kalóriás étrendet, amit persze nem tud betartani, ebből negatív töltetű gondolatai lesznek, jön a stressz, a düh, a lelki összetörtség, és annyi, meg egy bambi az egésznek.
Pláne, ha vannak okosok a környéken, akik meg is mondják a tutit.

Aztán persze, nem sikerül a fogyás, sőt, még szedsz is magadra, hagyod az egész étkezést a francba, és tömni kezded magad. Inogsz a két véglet között.
Nem mellesleg, ha lassul az anyagcserénk, és zabálunk – szerintem akár az egészségesség álcája mögött is -, akkor egy valamit érünk el. Hízni fogunk. Ha meg túl keveset eszünk, egy idő után az izmainkat kezdjük bontani.

Hozzáteszem, nekem volt/van segítségem, amitől picit könnyebb betartani a határokat, nincsenek hű, de nagy kilengéseim. A kaja nem bűnözés, és ha így tekintek rá, akkor alapvetően más megvilágításba kerül. Tudatosan kell ennem, sajnos, nem jön össze a napi ötszöri étkezés, néha még a napi háromszori sem, de kettő minimum. Reggelinek és ebédnek lennie kell. Ha nassolok, akkor tudatosan, nem étkezés után teszem, és az is inkább gyümölcs, csonthéjasok vagy étcsoki. Az úgymond tízóraim az, aminek van energiatartalma, cukros…stb., a délutáni meg inkább vitamin- és ásványi anyag dús, ha nassolok. Nekem a nasi a tízórai és az uzsi.
S a fentiek elkerülése érdekében, nem zárok ki semmit, ami jól esik, azt megeszem.

Először meg kellett találnom az okát ezeknek a dolgoknak, miért vannak ezek, és ezeket kellett kezelnem. A negatív érzelmeimet kénytelen voltam feldolgozni – ezt tudjátok ti is, akár meditációval, akár naplóírással, akár szakember segítségével kezelni, attól függ, milyen mélyen vagytok benne.
Jó módszer, hogy kérdezgetitek magatokat, hogy biztos segít-e, megéri-e ezt tenni magaddal, nincs-e más megoldás, csak a kajálás.
Úgy az első két-három hónapban táblázatos volt az étrendem, és meg is volt szabva, mikor mit, hogy hozzászokjak – ehhez kellet piszkosul nagy akaraterő.
Szép lassan leszoktam az érzelmi evésről, most már kiveszek egy kisebb adagot, és ha még akkor sem teltem el, szedek még, de mellőzöm a rossz gondolatát is annak, hogy ott kell hagynom az ételt. Illetve sosem várok addig, míg farkaséhes leszek.

A stresszt pedig, megtanultam máshogy leküzdeni… legalábbis, egy részét.

2 megjegyzés:

  1. Érzelmi evés, az. A gyereket is csokival jutalmazzák, ha ünnep van, eszünk kipukkadásig. Meg KELL enni a kaját, amit eléd raknak. Csoda, hogy ez van, ha így szocializálódunk?

    Nálam az érzelmi nemevés van, az sem jobb.
    Étteremben vagy vendégségben stresszt okozott, hogy meg kell enni a kaját és mi van, ha nem tudom megenni az egészet? Mióta elcsomagolják, azóta nyugisan felfalok mindent (vagy kisebbek lettek az adagok?). Vendégségbe már nem járunk enni, ha igen, az családi körben van és a férj két fiútesója és az összesen hat fiúgyerek mellett örül az ember, ha marad kaja, nincs stressz :)

    Akkor szoktam eszegetni, ha nyugi van, tévézek, unatkozom.

    Jutalom lenne a kaja? Hm, egy süti nem gond, vagy ha étteremben eszel ebédet, nem? Szerintem egyszer-egyszer igenis belefér. Milyen jutalom az, hogy ehetsz egy sütit, de nem eszel vacsorát???????

    Nagyon rossz ám, hogy nincs meg a napi háromszori étkezés és egész nap a kajára gondolsz. Szerintem simán bele kell férnie a napi egy sütinek is kisebb adagok mellett.

    Sosem jutott eszembe, hogy kövér vagy, vagy csak nem volt fotó, nem tudom, nem szoktam ilyesmivel foglalkozni, csinos vagy minden közétett képen. És hát a hajad fantasztikus, én azt szoktam nézni :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Csak azt mondtam, hogy manapság ugye, azt hallom, hogy addig egyél, ameddig jól esik, viszont én gyerekkoromban azt hallgattam, hogy amit eléd tesznek azt meg kell enni. Ha paprikás krumpli volt reggelire, akkor azt. Mondjuk, sosem jutalmaztak étellel gyerekként, nem tudom, miért,de nem is érdekelt. Valahol ez a jutalmazás-büntetés akkor került így előtérbe, amikor aktívan fogyózni kezdtem – hozzáteszem, láttam más fogyókúrázónál is, hogy megevett egy tofiffee-t, és nem vacsorázott cserébe, mert ő meghatározott magának valamit, és a bűnözést így torolta meg. Én is.

      Van az az érzelmi állapot, amikor nem eszem, de van, hogy tespedek vasárnap filmek felett, és el is felejtem, hogy nem ettem, csak ittam. :/

      Igazad van amúgy, csak nekem máshogy működött akkor az agyam, mert görcsöltem rajta, és akkor félretettem a logikus gondolkodást, hirtelen akartam sok mindent, és rosszul kódoltam mindent, ezért alakult ki ez. Azért is gondoltam, hogy írok erről, mert szerintem nem csak én tapicskolok ebben. A többi, vagy a másik részét nem ismerem, de a nemevés is rossz valahol persze, mint a hánytatás.

      Világéletemben csokis voltam inkább, mint sütis, úgyhogy megbékéltem azzal, hogy igen, napi egy sor csoki kell a lelkemnek, és akkor nem rontok rá minden édességpultra azonnal, ahogy meglátom. :D

      Két időszakból nincs képem, mert nem engedtem, hogy fotózzanak – találtam gyerekkori képeket, és akkor voltam a legkövérebb, és akkor úgy döntöttem, nem, én nem fotózkodom. Szóval, a későbbi dagi és sovány korszakból nincsenek képek. Se itt, se máshol. 2012 óta vannak képek hébe-hóba, utóbbi időben azért több, lehet, mert jól érzem magam a bőrömben.
      Köszönöm a kedves szavakat!!! :)
      A hajamat imádom, szóval a hajápolásra odafigyelek nagyon.

      Törlés