2016. október 15., szombat

Az elveszett ihlet nyomában



Igazából, nem tudom, mi van velem, illetve, nem tudom, hogyan írjam körbe. Olyan, mintha nem találnám a szavakat. Mintha az agyam és az ujjaim között egy gát képződött volna. Tök jól kitalálom, mit akarok írni, de képtelen vagyok papírra, monitorra vetni. Még jegyzeteket se.

Ez így a szösszeneteknél nem probléma, de amikor egy egységes egészet szeretnék összehozni, már komolyabb gond. Tudjátok, amikor nem csaponghatok.


Nem kis munkával kitaláltam egy világot. Szereplőkkel, hátterek, mindent. Aztán elkészült az első rész, és akkor még nagy tervekkel álltam elébe: ki szeretném adni. De mivel nem vagyok a szerencse kegyeltje, a kiadás vélhetően várat magára (örökké). Ezért gondoltam, blog formában elindítom a promó anyagokat hozzá.
Meg is írtam idén tavaszig öt részt – nem fejezetet! Körülbelül 300 oldal / könyvben számoljatok.

Záporoztak az ötletek, beszéltek hozzám a szereplők – furcsa tudatállapotban tudok írni, mert visszaolvasva némely jelenetre őszintén rá tudok csodálkozni, hogy jé, ezt én írtam? Nem is emlékszem.

Majd idén jött egy pont, és elvágták a hangokat, a lendületet. Úgy voltam vele, mivel két részt és egy könyvnyi fanficet megírtam, az agyamnak pihenésre van szüksége. Közben ingerszegényen éltem a napjaimat; tanulás, munka, munka, tanulás, munka, tanulás, munka, munka…stb.
Ez mindig is így volt, szóval, nem hiszem, hogy ez a gát, de a behatás nélküliség tuti szerepet játszik.

Pillanatokra elkap az ihlet, de nem tudom leírni.
Kicsit kétségbe vagyok esve emiatt.



- Kedvemet szegték a kiadók válaszai, melyek nem negatívak voltak, de nemlegesek. Amúgy kedves, építő kritikákat kaptam, semelyik nem volt bántó, és nyilván, nem első próbálkozásra gondoltam, hogy csini, és mehet a menet, de akkor is az összes nemleges volt.
- Elfáradtam az agyalásban. Van, amikor az őrület határán vagyok, és már fáj a kezem, és vannak teljesen üresjáratok, amikor csak nézek ki a fejemből, mert leült a por, amit az író agymanóm keltett.
- Nem olvas vissza senki, akit megkértem rá, illetve semmit nem mond róla. Jó lenne beszélni a könyvekről velük, de ez van. Én olvastam magam után, és mivel önmagam vagyok a legnagyobb kritikusom – nagyon sok logikai gubancot, hibát fedeztem fel, és nem jó. (Azt tudom, hogy el kell kezdenem a jegyzetelést, és az átírást, mert elvesztem az idővonalban)
- Túl sok minden történt, ami lefoglalta az agyam. Nagyon sok minden járt a fejemben az utóbbi időben, ami a magánéletemben történt, és lelkileg teljesen megnyomott.
- Kevés inspiráló dolog történt.

S most, talán két hete, elkezdtem a hatodik részt, amivel nem haladok jól. Tulajdonképpen nem tudom, hova tart a történetem. Mondjuk, úgy írok, ahogy rajzolok. Érzésből. Van szamárvezetőm, de a történet önmagát írja.

Lehet, az is a baj, hogy a főszereplőmet mintázom valakiről. Kell ez a kötet, mert ha már az életben olyan, amilyen, legalább regényben sikerüljön feltöltenem tartalommal. Csak győzzem előkaparni az emlékeket. Mást meg nem akarok személyiségének adni, mert félek, nem eleresztem őt, hanem bevonzok valaki mást.

Ám továbbra sincsenek hangok. Mire a konyhából beérek a szobába, elfelejtem.
Csomó ötletem van, vázlatolok. Írnék is mást.


Ez egy átlagos, agyalós csendélet.
Ropogtatnivalók, jegyzetek, és a basszusgitár,
ha párbeszédeken gondolkodom… ebből az lesz, hogy
teljes kakofónia alakul ki az általam bénázott
és a közben duruzsoló zene miatt.

Az egyik részt elkezdtem (hetedik), de mást írtam. Fonalát vesztettem. A részek egymásutánisága bonyolult. Ezt most nem részletezném. J. R. Ward azt mondta, egyszerre egyet és fejezzem is be. Úgyhogy, most úgy érzem, megrekedtem két világ között. Írnék is, de nem tudok. Rettentően nyomasztó érzés.
A Balázs-sztori, a Fenrir Fiai és a Giminapló is kallódik menet közben. Pont ezért félek, ha másba kezdek, fonalat vesztek.

Szeretek írni, és azért írok, mert írni akarok. Jobbára magamnak teszem. Az a baj, hogy szinte fojtogat a kényszer. Érzem, valami körvonalazódik belül. De soha ennyi időbe nem telt még.
Megőrülök, mire jön még egy mániás időszak.

Legutóbb a Vár Panoptikumában éreztem, az elmémben némi mocorgást. Most meg Bécsben. Hosszabb etapok voltak, mint eddig. De nem tudom. Illetve, olvasva a Lestat herceget felgyulladt bennem a vágy egy vámpíros históriára is… :/ (Sokan vámpíros Dórinak hívnak – ez egy másik függőség -, régen foglalkoztam már a vérivókkal)
Úgy érzem, valami hiányzik.

Nem tudom erőltetni pont azért, mert minden belülről jön. Eszembe jutott Robert E. Howard is, akire azt mondták, ő sem volt kényszeríró, mert ha valamit nem fejezett be egy szuszra, abból születtek a töredékek… Nem szeretnék így járni a regényekkel.

Most Olcsi kisfiának írok valamit a majdani tizennyolcadikra neki. Ettől várom a robbanást. Remélem, összejön. Ez is olyan égő. Azért csúszok kicsit vele, mert nem tudok gyereksztorikat írni, és még ezt sem sikerült időben kitalálnom. Halál ciki.
De megyek is, hátha fény gyúl a koponyám mélyén.


Bréking! 11 oldalas fantasy lett belőle. Zsongott a fejem utána, ám még most is csend honol a lelkem mélyén.
Ah, kivagyok ettől.

4 megjegyzés:

  1. Amikor ilyet érzel,akkor lehet,hogy az adott sztorihoz nincs mit jelenleg hozzátenned. Lehet azt jelzi hogy szüneteltesd kicsit. Sajnos nem lehet mindig mindent egyszerre. Én a bloggal szoktak így lenni,hogy annyi ötletem van,de mire odajutok,elfelejtem... Aztán néha jegyzetelek,és akkor annak kapcsán kifejtem újra,de nem mindig olyan jó mint mikor random ihletet kapok. Csak hát ugye amikor az ihlet jön az a legjobb :D

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Jó, ide is néha rám jön az öt perc,és temérdek témám, ötletem van, de a megvalósítás várat magára. Vannak rovatok, amikbe pont ezért nem is került már jó ideje semmi sem.
      Kell az ihlet, az adja a lendületet, és nekem például attól lesz lüktetése egy szövegnek.

      Törlés
  2. Lehet már nem aktuális a dolog, de én nagyon szívesen elolvasnám az írásaidat :) Imádok mindenfélét olvasni, szerintem az ízlésünk is eléggé hasonló, szóval ha szeretnéd én szívesen olvasok tőled és véleményezek is :)
    Amúgy hasonló problémáim vannak nekem is. Van egy jól kitalált sztorim, sőt, inkább kettő, de néha megfeneklek az írásban. Olyankor pihentetem a dolgot, mert ha erőltetem csak izzadtságszagú lesz az egész. Néha jön az ihlet, olyankor gyorsan körmölök (ha kell az utcán sétálva, jegyzetfüzetbe), aztán van, hogy hónapokig (!!!) semmi... De már úgy vagyok vele, hogy nem erőltetek semmit. Hiszem, hogy idővel elkészül a mesém és a regényem is, hagyok neki időt, hogy kidolgozza magát. Már nem is annyira a kiadatásra törekszem, hanem arra, hogy minél kerekebb legyen a világom és a sztorim. Minél kevésbé görcsölök rá, annál elégedettebb vagyok az eredménnyel. Régen azon fáradoztam, hogy hamar rohanhassak velük kiadóhoz, de olyankor ha visszaolvastam már nem volt élvezetes a történet. Ezért inkább hagyom, hogy érlelődjön az egész és idővel pont olyan lesz majd, mint amilyennek elképzeltem :) Talán ez a fajta hozzáállás neked is segíthet.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Itt bele tudsz olvasni, ha érdekel:
      http://sustain.payne.gportal.hu/
      A jobb oldalon vannak az önálló dolgok.
      Én sem erőltetem pont ezért, várom, hogy újra beszélni kezdjenek hozzám a szereplők, de ettől még az ötleteimet piszkozatba leírom, hátha szükség lesz rájuk.
      Előbb-utóbb biztos vagyok benne, hogy elkészülsz velük.
      Már nem akarok kiadóhoz rohanni, ha az az út van megírva, akkor úgyis eljön egyszer, ha nem, akkor írok, mert le szeretném írni magamnak (meg valahol nektek, olvasóknak is).
      Köszönöm a tanácsokat!!! <3

      Törlés