2016. szeptember 2., péntek

John Shirley: Acéltojás - Aliens



„2. sorozat”

Egyik nap a metrón velem szemben egy srác utazott, aki egy Alan Dean Foster írta Alien-könyvet olvasott. Észre sem vettem, de annyira elkezdtem szugerálni a címét, amit az ujja kitakart, hogy oldalra tekeredett a fejem egészen jól láthatóan. Erre a srác somolyogva felemelte az ujját, hogy lássam.
Leszállásnál meg megállt mellettem, és megkérdezte, miért bámultam. Mondtam, nem tudtam elolvasni a címet, és kíváncsi voltam. Megkérdezte, szeretem-e, mire teljesen felnőttesen felemeltem a nyakamban lógó Alient. Aztán leszállt.

Hogy jön ez a könyvhöz? Sehogy, csak jól esett leírni. Apropó, utána jutott eszembe, hogy ez a kötet, az Acéltojás a táskámban lapult.


Fülszöveg
Ripley előtt is találkoztunk velük. Valaki a Földön már tudott az idegenekről. Valaki harcolt ellenük és túlélte a találkozást.
2058-ban az Egyesült Nemzetek Bolygóközi Társaságának hajója, a Hornblower felfedez egy nagy, tojás alakú űrhajót a Szaturnusz mellett, majd elindul, hogy felderítse a különös objektumot. A fedélzetre érkező emberek békés lények fejlett civilizációjának nyomaira lelnek, ám hamarosan rájönnek, hogy a hajó építőit eddig ismeretlen ellenfél pusztította el. Akaratlanul felébresztik a hajó legénységét elpusztító organizmust és megkezdődik az első összecsapás az emberek és az idegenek közt…

John Shirley elviszi az olvasót a rémálmok első felbukkanásának helyszínére és abba az időbe, amikor az emberek még nem tudhatták, mivel kell szembenézniük, és mennyire kevés esélyük van a túlélésre.
 
Eredetileg: John Shirley – ALIENS – Steel Egg (2007)
Szerző: John Shirley
Kiadó: Szukits Kiadó (2008)
Fordította: Habony Gábor
Oldalszám:292
Műfaj: Sci-fi

Kedvenc idézete(i)m
1)
(…) és obszcén intimitással ölelte magához az arcát. (…) a behatolás tüzes kínt árasztott szét a mellkasában, ahogy a nyúlvány elérte a a légcsövét, majd a tüdejét is. Még sohasem érzett ekkora fájdalmat, de még rosszabb volt az erőszaktétel tiszta tudata, amely átsejlettt az agónia ködén, és magával hozta az egyre csak erősödő kétségbeesést.

2)
(…) úgy tűnik, a szaporodási kényszer esetenként felülírja az életösztönt is.

3)
Elzárta az érzelmeit, elfalazta őket a lelke mélyén, és számára már csak az elemzés és a reakció létezett. (…) Nem engedhette meg, hogy az érzelmek elborítsák és magatehetetlenné tegyék.

4)
(…)
Nekicsaptak annak a kőfalnak ott, és ez csak valami hallucinogén túlvilág.
- Vad és határozottan csábító gondolat, de nem hinném – válaszolta Corgan. – Ugyanis pisálnom kell. És ennek a valóságérzete eltéveszthetetlen.

5)
- Vajon mi lehet Larry igazi neve? – A hangja alig volt hangosabb a suttogásnál.
- Azt hiszem, én tudom – válaszolta Corgan, és próbált halálosan komolynak tűnni. – Lawrence.
Ashley egy mosollyal jutalmazta: - Nagyokos.


Gondolatok
Ez a jobb kötetek közé sorolandó az Aliens-univerzumban, legalábbis, ami az én szájízemet illeti, mert teljesen jól visszaidézte az Alan Dean Foster alkotta világot, hangulatot. Mondjuk, ezt a szerző az előszóban el is mondja, hogy alapvetően az első két rész, a Nyolcadik utas és a Bolygó neve ihlette meg, késztette őt írásra, mert olyan érzete volt, mintha már tudtak volna a lényekről előtte.
S ha már az előszónál tartunk, akkor meg kell jegyezzem, hogy ennek ellenére is volt olyan elejtett félmondat a könyvben, ami azt engedte sejteni, hogy még ez előtt is volt valami, nem mindenhol volt meg a rácsodálkozás döbbenete. – Bár, ha jól tudom, eleve a Predator-könyvekben, és az AVP-ben is is tudnak már a lényekről, és ezek bőven az űrutazás előtt játszódnak.

A másik, hogy rettentően Prometheus utánérzetem volt. Nem lepődnék meg, ha a film készítői kezükbe vették volna ezt a kötetet, ugyanis helyenként teljesen olyan megérzésem volt, én ezt már láttam valahol. De ezen túlgördülve, nekem tetszett.

Megvannak benne a típuskarakterek, és bár az ilyen könyvek egy kaptafára készülnek – értetlen turkálás az idegen hajóban, belebámulás a tojásba, aztán jön a kaszablanka trancsír -, a csapat nagyon fontos. Tulajdonképpen nekem a Bolygó nevében létrejött csapat utánzása minden, nincs még egy Vasquez vagy Apone, vagy akár Hudson. Ha rossz a csapat, áll a sztori. Na, itt nem. Megvolt benne mindenki a helyén – még az elmelágyult biológus is, aki kicsit skizofrén… miért mindig a xenobiológus lesz zakkant, meg beszari? Biztos, mert látja a lehetőségeket… azokban a hatalmat… az meg megbolondítja.
Eltértem.

A történet kiszámítható, de ennek ellenére, ahol poén van, ott vicces, ahol akció, ott téped a szádat, mert együtt izgulsz a legénységgel. A horrorisztikus légkör miatt egyszerre borsódzik a hátad és akarod olvasni.

Aki látta a filmet, de nem figyelmesen olvas, vagy nem rendelkezik széles ismeretekkel, az most megtudja, milyen fejlődési szakaszai vannak a xenomorfoknak, és nem mellesleg, valószínűsítheti, hogy a szökős mellkasroppantóból hogy a pékbe lesz egy veszett nagy, kifejlett lény. Az meg, hogy az egyedül maradt mellkasroppantóból miért lesz királynő, az egy másik kötetben van leírva.

Kicsit soknak találtam, hogy űrhajón rakétavetőt használnak, ahogy azt is, hogy talán túlzó lett a lények ellenállása (páncélja), de legalább nem baltával próbálkoztak, már ez is haladás.

Ami a végét illeti. Tetszett, hogy van egyfajta pozitív kapcsolat idegen lényekkel – ebbe az irányba is elcsapatnék a könyvekkel pár rész erejéig, viszont úgy éreztem, sokat akar markolni, ezért keveset fog. Nekem kicsit befejezetlen, és katyvasz a vége, persze nem rétestészta így, de valahol annyira bepörgött a sztori, hogy maga az író se tudta követni.


Rajongóknak ajánlanám csak, másnak nem tudom. Az a baj, hogy kezdésnek tuti a Nyolcadik utast adnám bárki kezébe, úgyhogy, aki már falatozott az Alienekből, az vegye le a polcról…
… amúgy meg…
Copy+paste a könyv megjegyzéséből:

„Még egy dolog: ez a könyv nem gyerekeknek való. A felelősség a szülőké. Megtörtént a figyelmeztetés. Ideje elkezdeni. Csak mert hallok valamit a szellőzőaknából.”

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése