2016. szeptember 30., péntek

Fp: újrakezdés



Tartozom egy vallomással. Mióta műtötték a fogam, nem mozogtam. Annyira nem, hogy nemhogy nem tettem arrébb egy fűszálat, de még a növését se figyeltem. Aztán úgy két hete éreztem, hogy nagyon nem lesz ez így jó, ezért barátnőmmel kitaláltuk, hogy elmegyünk futni. Hébe-hóba ezt művelem más okok miatt, ám most még ez is elmaradt.


Linda azt mondta, elmegyünk futni. Lazán kocogunk egyet, ami az ő szótárában tényleg ezt jelenti, nekem viszont a rohanást. Még a busz után se futok – piros betűs ünnep, amikor igen -, köszönőviszonyban sem vagyok ezzel a sportággal.

Ezen túllendülve, elmentünk futónadrágot venni. Ki is választottam egy fekete-magenta darabot, ami persze pont passzentos, így a karfiolok még az űrből is látszanak. Otthon szembesültem vele, valamint azzal is, hogy a fenekem fölé van egy zseb varrva.
Felülre van mindenem, csak egy kardigánfélével toldottam meg. Inkább vetkőzök menet közben, minthogy szétfagyjak.

A helyszínre kocsival mentünk ki, addig elrágcsáltam egy müzli szeletet. Amikor megérkeztünk, Linda elkezdett bepakolni a futóövébe. A fél kocsit beletette. Én addig nézelődtem. Kár volt. Gazellatestű futók vettek körbe. Kisgatyába, formás lábbal, behúzott vagy kockás hassal.
- Szállj ki! – parancsolt rám a futótársam.
- Nem.
- De, szállj ki!
- Nem.
- Miért nem?
- Nézzél már körbe. Én ebben a gatyában ugyan ki nem szállok.
- Oh, ugyan! – legyintett. – Senki sem fog arra figyelni.

Aha. Úgy szálltam ki, hogyha van nálam egy csavarhúzó, viszem az ajtót magammal. Linda felhívta a figyelmem, hogy a kocsi ajtaját el kell engednem. Következésképpen a derékig érő felsőmet lehúztam tunikának. Szerintem úgy megnyújtottam, hogyha főzőprogramba teszem, akkor is térdig fog érni.

Utána kaptam tőle zsepit, amit betettem a zsebembe, így úgy néztem ki, mintha pótseggem lenne, de minimum egy minikiflit rejtegetnék a farpofáim felett.
Némi bemelegítés után elkezdtünk kocogni. Amivel semmi baj nem lett volna, ha nem hegynek felfelé tesszük, hanem sík terepen. Úgy az ötödik kilométernél úgy lélegeztem, mint Darth Vader, miután Sidious nagyúr megropogtatja a berendezését. Hörögve be, sípolva ki.

Féltávon pisilnem is kellett, amit nem értek, mert a bőrömön át elvesztettem a testem vízháztartásának 90%-át, a maradék tízet meg kisírtam. Az utolsó métereken más futókkal is összetalálkoztunk, persze hímneműekkel. Próbáltam nyugodt arckifejezést erőltetni magamra, amitől a szemem úgy járt ki-be, mint a kredencfiók, és a helytelen levegővételtől elkezdtem szédelegni.
- Sziasztok lányok! Csak így tovább! – kiáltottak utánunk a srácok, még tapsot is kaptunk.
- hkssssszösssssszi – ezt sikerült kipréselnem magamból, ami kezdő tájfutó nyelven azt jelenti: köszi.

Amikor végre megpihentünk a csúcson, nyújtottunk. Vagyis, Linda nyújtott, én eldőltem egy fatörzsön. Ittunk, vettünk pár levegőt, és visszasétáltunk a kocsihoz. Hazafelé megálltunk egy lakóházak közé épített vasfitneszparkban majomkodni. Ezután már tényleg nyújtottunk, kocsiba be, hazahajt.
A ház előtt az edzetlen lábaim feladták a szolgálatot, és a kocsiból kiszállva csináltam egy ilyet:



***

Mindig azt mondtam, könnyen visszamozgatom magam az edzés világába, mert emlékeznek az izmaim. Nem, nem az izmaimnak jó a memóriája, hanem az agyamnak. Az izmaim pont ugyanott vannak, ahol hagytam őket, viszont letapadtak, edzetlenek, és csak szétgyilkoltam őket a fenti futással.

Tudom, hogy a műtét előtt mire voltam képes, és azóta akárhányszor kezdtem el egy tornát, félig megcsináltam, abbahagytam, mert nem bírtam. A kajálásom is rossz irányba fordult a műtét után, energiám sem volt, és az állóképességem is a béka segge alá vándorolt.
El kellett fogadnom, hogy nem megy olyan egyszerűen, ezért három hetet adtam magamnak arra, hogy újra formába lendüljek. Semmi értelmét nem láttam az erőltetésnek, kikészülésnek, sérülésnek.

Ez azt jelenti, hogy vissza kellett rázódni a régi kajálásba, és az első héten könnyebb, közepesen nehéz mozgást végeztem meg nyújtottam. A második héten emeltem a nehézségi szintet, és nyújtottam. Egyre többet mentem gyalog olyan helyekre, melyeket BKV nélkül is könnyen megközelíthetek. Most tartok a harmadik hétben, váltom most már a kardió és súlyzós edzéses napokat. Jól megy, élvezem, visszatért a bűntudat arra a gondolatra, hogy elbliccelem az edzést.

Lelkileg pedig, még nehezebb visszarázódni, mert az van srácok és lányok, hogyha nincs meg az elhatározás, akkor semmi sincs. Akkor erőltetheted, nem lesz jó. Hamarabb találod meg a kiskapukat, az okosságokat, a kifogásokat. Jöhet a túledzettség, jöhet a sérülés, és visszakúszhatsz a testi-lelki semmittevésbe.
Ne legyen presztízs, hogy edzetlenül újra belevágjatok a régi módiba. Úgyse fog menni.

***

Öröm az ürömben az, hogy nem híztam ez idő alatt. Sőt, mindent összevetve, fogytam, ami ott látható leginkább, hogy eddig 42-es gatyákat hordtam, most 40-es is rám jön. Nem vagyok plöttyedt, úgyhogy a célt beirányoztam, teszek azért, hogy elérjem és megtartsam.

Meg múltkor jól esett, amikor a család megkérdezte – és ők hetente látnak -, hogy fogytam-e, mert lapjával vékonynak tűnök.

Tartsatok hülyének nyugodtan, de sokkal másabb úgy végigvinni a fenekemet a városon, hogy tudom, teszek azért, hogy változzak, mint úgy, hogy nem csinálok semmit, csak kesergek. Tudjátok, emelt fővel.

UI: persze, mióta megírtam ezt a bejegyzést, valami történt a nyakammal, vélhetően elfeküdtem…

8 megjegyzés:

  1. Hehe, én sosem voltam sportos. Nem is leszek. Utálok mozogni, nekem értelmetlen a sport. Azért drukkolok neked, férj is imád sportolni, szóval van, aki szereti, teljesen feldobott, amikor hazajön futásból vagy TRX-ből.
    A címke, hogy fogyiprojekt, értelmezhetetlen, nem vagy kövér 40-es mérettel. Pont jó. Inkább alakformálás :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Hihihi, amikor elkezdtem ezeket írni, akkor még tényleg a fogyás volt a fő szempont, és bevallom, elfelejtettem, hogy van életmód címkém is... de mindjárt orvoslom ezt. Köszönöm, hogy szóltál. :)
      Mindenki tudja, mi a jó neki, mikor elég az annyi. Engem kicsit kikapcsol, oldja a feszültséget, néha fel is dobódom tőle. :)

      Törlés
  2. Jaj ez annyira ismerős. Nekem is a váltott műszakjaim miatt sokszor az elsumákolás a legegyszerűbb módi =( Viszont én felszedtem az utóbbi időkben és utálom magam érte,de tudom,hogy csak is az én hibám.
    Jártam futni,de az a bajom,hogy nyűg az egész,mert itt ahol lakom én is hegynek felfelé megyek mindig és hamar kifulladok ,az allergiáról nem is beszélve (mikor a taknyom is folyik annak ellenére,hogy nem vagyok se megfázva se semmi).
    Végül barátommal megvettük felesbe az álmaim gépét,amit eddig csak edzőteremben használtam *-* Szóval most az a helyzet,hogy nem lehetnek kifogásaim és kiskapuk. Persze ezzel a géppel is halál az edzés,mert a lábaim lerohadnak és mikor először használtam én is majdnem úgy jártam ,mint az általad kitett képen az illető X_X

    De azért remélem sikerül neked is tartani magad és haladni,fejlődni. Nekem is ez az álmom és teszek is érte (:

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Majd leadod, ami feljött, tudod, ez örökös harc, főleg az olyanoknál, mint mi. Mi mindig küzdeni fogunk, de tudom, hogy képes vagy formába rázni magad, és megtartani. Az már egy jó kezdet, hogy tudod, mit akarsz, mert akkor már lebegni fog előtted a cél, amit el akarsz érni!!!

      Törlés
    2. Jó hogy így állsz hozzá amúgy (: Én nem mindig látok sok reményt,mert akárhogy töröm magam,nem jutok egyről a kettőre.. De hát folytatom én is. És igen,igazad van,jól mondod sajna,nekünk mindig küzdenünk kell majd.

      Törlés
    3. ez megedzi a testet és a lelket, ám én még mindig hiszek a sikeredben!!! ;)

      Törlés
  3. Nagyon is értem azt, amit írsz :DDD mondjuk én nem stresszelek azon, hogyha futni megyek, akkor hogy nézek ki. Vagyis, aki nem fut és úgy lát, azt leszarom :DD aki meg futó az nem azt fogja nézni, hogy tejóIsten hogy néz ez ki, mert tudja milyen akarat és kitartás kell hozzá. Érdekes módon egyedül a futás az, aminél nem érzem magam feszélyezve. és tényleg elhatározás nélkül nem megy

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Én általában mindig stresszelek, amikor emberek közé megyek, de még akkor is, amikor barátnőkkel vagyok itthon. Ez valahogy így alakult.
      A futás önmagában nekem mást jelent, néhanapján nem a sport miatt futok. Talán ez is bekattant akkor.
      Elhatározás pedig, kell. Anélkül minden motiváció fölösleges.

      Törlés