2016. május 2., hétfő

Elizabeth Richards: Szárnyak



„A Fekete Város krónikái 3”

Megszerettem ezt a sorozatot, kár, hogy csak három részes. Valahogy mindig keserédes egy megszokott univerzumtól elbúcsúzni annak ellenére, hogy tudom, bármikor visszakerülhetek bele. Vége van, van egy boldog befejezés, vagy csak örülsz, hogy becsuktad, de mégis szomorú vagy ez utóbbi miatt.
Amennyire szkeptikusan kezdtem neki az első résznek, annyira mániákusan faltam a másodikat, és nem váratott magára sokat a harmadik, amit szintén muszáj volt befejezni, mert piszkálta a fantáziámat, mi lesz egy-két dolognak a végkimenetele, és hogy fogják megoldani.


Fülszöveg
Ash, a kevertvérű sötétfajzat és menyasszonya, a félvér szívű Natalie elszakadnak egymástól. Mindkettejüknek szembe kell nézni saját démonaival, és megtalálni a kiutat és egymást.
Ash, az Ember az Egységért polgári kampány jelképe, hazamegy Fekete Városba, hogy rendezze sorait. Közös célpontjuk a Tizedik, az a koncentrációs tábor, ahova Tiszta Rózsa a vámpír sötétfajzatokat és a velük szimpatizálókat börtönözte be. Ash-nek rejtőzködnie kell, de nem hajlandó lemondani Natalie-ról, sem arról, hogy megdöntse Tiszta Rózsa borzalmas uralmát, és lerombolja a falakat, amelyek mögé a népét zárták.
Eközben Natalie váratlanul újra találkozik a szüleivel, akik kulcsfigurái az őrök Tiszta Rózsa elleni lázadásnak. Velük, valamint egy barátjával, Elijah-val bujkál a lázadók föld alatti főhadiszállásán. Bár biztonságban és kényelemben él, Natalie másra sem vágyik, mint hogy megkeresse Ash-t, de az őt túlzottan óvó szülei nem hajlandóak kockára tenni a biztonságukat. És a történéseket már nemcsak Ash és Natalie szemszögéből látjuk, hanem bekapcsolódik egy harmadik elbeszélő is: egy mélyen elrejtett, sötét titkokkal élő, magányos fiú, Edmund. A története harminc évvel ezelőttre nyúlik vissza a múltba, még a Tiszta Rózsa előtti időkbe…

A Fekete Város krónikái című trilógia befejező kötete.


Eredetileg: Elizabeth Richards – Wings (2014)
Kiadó: Maxim Könyvkiadó Kft. (2015)
Oldalszám: 368
Műfaj: YA fantasy

Kedvenc idézete(i)m:
1)
(…) semmi sem tüzeli úgy a hitet, mint a félelem.

2)
Gyűlölöm az alamizsnát. Nem sokban különbözik a szánalomtól.

3)
Gyűlölni könnyű, Edmund. A szívünk igazi próbatétele a megbocsátás.

4)
Olyan, mintha feltörtek volna, mint egy tojást, és kikanalaztak volna, de aztán rájövök, hogy így is történt.

Gondolatok:
Hm. Ritmusában, lendületében ugyanolyan izgalmas, mint az eddigiek. Helyenként elgondolkodtató, máskor viszont megmutatja, hogy igenis, ver a szíve az olvasónak attól függetlenül, melyik oldallal ért egyet.


Ash és Natalie mit sem változtak. Főleg a lány. Őt még mindig elásnám az első sarkon. És pedig már majdnem…
Ugyanakkor, Tiszta Rózsába kaptam egy jó nagy adag betekintést, megismertem a motivációját, mégis értetlenül állok előtte. Egyrészt az ő történetszála darabos volt. Most ezt szeretem, most meg azt. De aki meg az igazi, azt sem teljesen, s életem legnagyobb szerelmének képére formálom a világot, mert az lesz a jó. A múltból tanulni kell, nem újrateremteni azt. Mindezzel együtt, még mindig nem tudom tiszta szívvel utálni, és a szememben nem igazán negatív szereplő.

Vele szemben Sebastiant annyira gyűlölöm, hogy megöltem volna, majd felélesztem, és újra megölöm. Csak megláttam a nevét, és kinyílt a bicska a zsebemben.

Edmund, a harmadik mesélő, aki bekapcsolódik, lefesti a világot, hogy jutottunk el a mai állapotokig. Ha az emberi gondolkodást nézzük, remekül példázza, milyenek is vagyunk mi valójában, és simán el tudom képzelni az eseményeket így gördülni.


Rengeteg mindenre választ kapunk, egy-két dolog lezáratlan marad, iszonyatosan sok szereplőtől búcsúzni kell. De ez a jó benne. A háború áldozatokat követel, s bár nem azok vesznek oda, akiknek kellene (szerintem), még sincs benne esztelen karakter-szanálás. Nem happy end, benne a folytatás lehetőségével, de úgy érzem, ez a lezáratlanság érzése miatt van bennem.
Ha belegondolok, végül is, legalább nem klisés, nyálas, szirupos a vége.

Ami picit hibádzik, az talán az, ami minden történetnek a kritikus pontja, és nehéz megfogni. Ezt veszem észre. A könyv végi katarzis, leszámolás, jelenet, nevezzük, aminek akarjuk, itt sem monumentális, nem maradandó, csak egyszerű és természetes. Kicsit mesébe illő, de megbocsátható.

S végre a visszautalásoknak is van értelme, ahogy a korábbiakban elejtett nevek, dolgok is a helyükre kerülnek úgy, hogy később megkapod rá a magyarázatot, aztán a homlokodhoz csaphatsz, hogy „na, tényleg!”. Pl. az Ora vagy Patrick.



Őszintén mondom, az utóbbi időben nem olvastam hasonlóan jó könyvet. Nem hibátlan, nem tökéletes, de szerethető, és a legjobb trilógia ebben a műfajban, nem veszít az élvezeti értékéből, nem bugyuta, és nem logikátlan.
Kellemes élmény volt olvasni, élveztem a történet részese lenni.

Az első részről:
A második részről:

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése