2016. május 27., péntek

Repedt fazék



Nem szeretek beteg lenni. Utálom, mert ilyenkor mindig másokra vagyok utalva, arról nem beszélve, hogy mindennek betegség szaga és íze van. Most gégefedő- és hangszálgyulladással császkálok a lakásban, ami azt jelenti, hogy nem tudok beszélni. Csak suttogni.

Egyszer egy tanárom mondta, hogy ameddig ki nem esik egy szervünk, testrészünk, addig tök evidensnek vesszük, hogy van. Amikor a kezem vagy a lábam tört, akkor megvadultam attól, hogy írjak, futkározzak. Most, hogy nem megy a beszéd, az élet folyton olyan helyzetekbe sodor, amikor beszélnem kell. Piszok nagy erőfeszítés ám szavakat formálni, amikor nincs hangképzés a torkodban.
Egy hosszabb válasz – értsd három szó – előtt levegőt kell vennem, és erőt gyűjtenem, hogy legalább suttogva tudjak válaszolni.

Mára azért jobb a helyzet, de ez a hét ennek a jegyében telik.

2016. május 25., szerda

Dupláztam Gyulán



Tegnap írtam este Ancsinak viberen, hogy teljesen az van bennem, hogy pénteken irány Gyula. Ugyanis, az elmúlt két hétben nem sokat pihentem, jöttem-mentem, pörögtem, ismerkedtem… ennek a nagy életnek meg is lett a hátulütője tegnapra. Teljesen elment a hangom. Persze, az első reakciója mindenkinek az, hogy kiröhög, a második, hogy „hál’ az égnek”. A harmadik – még az orvosnak is -, hogy ezért nem kell részegen kiabálni. :/ Köszi.

Két hét alatt hazajött barátnőm, de én nem voltam itthon. Aztán dolgoztam kicsit, újra Gyulára, onnan haza, onnan irány az óbudai sörfesztivál. Zanzásítva így néz ki az elmúlt 14 nap.


No, de ami publikus, az a gyulai két nap.

2016. május 23., hétfő

Idegőrlő cipős dolgok



Most megálljt parancsoltam magamnak, mégis, múltkor várakozás közben beszédültem egy cipőboltba. Csorgattam a nyálam, és gondolatban körülbelül harmincezer forintot tapsoltam el csak cipőre. Persze, azóta sem vettem egy darabot sem, de már tudom, mit szeretnék „majd a nyárra”.*
Meg nem is szeretnék venni egy nyolcadik darabot ugyanabból a fazonból.


Hétfőn is volt egy találkozóm, előbb értem oda. Pontosan nem értem, miért kell olyan cipőkbe passzírozni a lábunkat, amiben nem érezzük jól magunkat. Mert lehet, hogy mi szexinek érezzük magunkat benne tőle, de kívülről csak a botladozás jön le – éktalpú papucscipő – vagy az arcunkra kiül a fájdalmas erőlködés.

Ez a két mozzanat alkotta meg a mai idegőrlő témáját és tartalmát.

2016. május 17., kedd

Oreo torta



Akik huzamosabb ideje kitartanak a blog mellett, azok tudják, ha tehetem, akkor tortázok. Szülinapokra szeretek sütögetni, és mindig olyat, amire rendelés érkezik a rokoni, baráti körökből. Most legutóbb véletlenül elszóltam magam – még szeptemberben -, hogy oreo tortát kellett volna készítenem, mire az egyik rokonom szeme felcsillant, mert ez a keksz a kedvence.
A család kapott az alkalmon, és mondták, akkor meg is lennénk a következő tortával.

Igen ám, csak próbálj meg jó receptet találni ehhez. Mert vagy négy oreót sütöttem le. Az egyik tésztájával ölni lehetett, a másiknak a krémje lett sárga, a tészta szétfolyt, csak barna lett, de nem fekete, és így tovább. Ja, és a receptek 90%-a úgy kezdődik, végy 40 db kekszet.
Hosszú kísérletezgetés után viszont, megtaláltam a legmegfelelőbb oreo torta receptet. Pofon egyszerű és nagyon finom.

2016. május 11., szerda

Sherrilyn Kenyon: Bűnös éj



„Sötét vágyak vadásza 8.”

Megint úgy mentem neki a nézelődésnek, hogy nem veszek semmit, úgyhogy nem is értem, hogy ugrott be a kosárba teljesen véletlenül ez a kötet. De ár annyira vártam / vágytam erre.
Kivételesen nem szaporítom tovább a szót.

2016. május 10., kedd

A könyvszurikáta



Sokszor elvagyok a kis világomban. Bent az irodában is elsüllyedek a kis gondolataimban. Néha a főni is rám szól, kimondottan nekem címezve a mondanivalót. Motiválatlannak tűnhetek, de nem így van, figyelek, a fülem a mondatokon, amúgy pedig, meredek magam elé, és valahol dolgozik az agyamban az egy szem agysejtem. Lázasan pakolgatja a jegyzeteit, veszi fel, amit hall.

2016. május 9., hétfő

Off: Csapongó



Elmúlt az íráskényszerem. Legalábbis, úgy érzem. Ha őszinte akarok lenni, akkor ameddig le nem ülök, rengeteg ötletem van. Lefirkálom őket, de amikor az írásra kerülne az idő, kiszállnak a gondolatok a fejemből. Az utóbbi napokban pedig, még az ötleteim sem zsezsegtek. Írnék is, meg nem is. Billegek.

Vannak napok, amikor túl sok gondolat tolong a fejemben, és jegyzeteket készítek. Vannak olyanok, amikor a meló kiszív belőlem mindnet. Van, amikor az irányításért felelős agysejtem többször egymásután nekirohan fejjel a koponyámnak, hátha elájul pár napra, és kiiktatja az őt túráztató tényezőket. S vannak azok is, melyeket csak úgy túlélek.
Ilyenkor gondolkodom el azon, mióta is nem írtam már semmi értelmeset? Túl hosszú idő óta.

2016. május 2., hétfő

Elizabeth Richards: Szárnyak



„A Fekete Város krónikái 3”

Megszerettem ezt a sorozatot, kár, hogy csak három részes. Valahogy mindig keserédes egy megszokott univerzumtól elbúcsúzni annak ellenére, hogy tudom, bármikor visszakerülhetek bele. Vége van, van egy boldog befejezés, vagy csak örülsz, hogy becsuktad, de mégis szomorú vagy ez utóbbi miatt.
Amennyire szkeptikusan kezdtem neki az első résznek, annyira mániákusan faltam a másodikat, és nem váratott magára sokat a harmadik, amit szintén muszáj volt befejezni, mert piszkálta a fantáziámat, mi lesz egy-két dolognak a végkimenetele, és hogy fogják megoldani.