2016. február 11., csütörtök

Kalapos Éva: Massza



Méla magányomban sétálgattam a Libriben, amikor megláttam, hogy valami sárgállik tőlem jobbra. Először csak bámultam, aztán kézbe vettem, és valahogy Kalapos Éva regénye a tenyeremhez tapadt. Még aznap kiolvastam, mert bár tizenegykor úgy gondoltam – kábé a könyv felénél tartottam akkor -, hogy márpedig én most már aludni fogok, de nem jött álom a szememre. Muszáj volt folytatnom, ameddig le nem írja, hogy vége.

Aztán két dolog miatt nem tudtam aludni. Folyton azon kattogtam, amiről szólt, valamint arról, ami a végén történt. Szépen felépített történet, egy letaglózó következménnyel.


Fülszöveg:
Ráber Patrik tök átlagos. Tizennégy múlt, egy hatosztályos gimibe jár, normális családja van és néhány (kevésbé) normális barátja. A haja szőke, a szeme sötétkék, a testalkata átlagos. A lányok alig veszik észre.
Legalábbis a legtöbb.
Rábert Patrik mégis elüt az átlagtól. Színésznek készül, szabadidejében verseket és monológokat tanul. A családja nem igazán érti meg, ahogy az osztálytársai sem.
Ráber Patrik kretén.
Ráber Patrik nyomorék.
Ráber Patrikra nincs szüksége a világnak.
Legalábbis azok szerint, akik zaklatják őt.
Egy regény az online és offline megfélemlítésről, egy kamasz legádázabb félelmeiről és arról, hová vezet, ha cybertérben teljesen elvész a kontroll. Olvasd el! És nem csak akkor, ha érintett vagy.


Eredetileg: Kalapos Éva – Massza (2016)
Kiadó:Manó Könyvek Kiadó Kft (2016)
Oldalszám: 240
Műfaj: ifjúsági

Kedvenc idézete(i)m:
1)
(…) asszem, önmaga lett. Még akkor is, ha az a bizonyos „önmaga” elég gagyi volt.

2)
Tényleg csak ennyi kellett, hogy szebbnek lássa a világot: valaki más nyomora. És nem azért, mert egy barom, hanem mert ez így működik.

3)
Sose fogom megérteni, a költőknek miért a legunalmasabb verseit rakják a szöveggyűjteménybe. Így nem derül ki, hogy a nagy részük civilben egész vállalható.

Gondolatok
Huh. Nem egy egyszerű könyv. Tartalmát illetve sem, de a végkifejlet sem. Nem tudom, mit vártam, viszont egy jóval katartikusabb regényt kaptam. Az írónőnek azért szeretem a könyveit, mert nem feltétlenül a rózsaszín világot tárja elénk. A D.A.C.-sorozatban is előjönnek a kamasz problémák, és olyan témákat is felvet, amikről általában nem szól a hasonló műfajú könyv. De valahogy végül mindig jóra fordulnak a dolgok. Na, itt nem.
S ha már a végénél tartunk. Nem pont erre számítottam. Gondoltam, hogy mivel nevelő jellegű könyv, nem lesz éppen rózsás a helyzet, de arra nem gondoltam, ami lett a végkifejlet végül. A saját tapasztalatom, ami a felnőttek reakcióját illeti, az azonos. Inkább hárítják, semmint megoldást keresnének a problémára. Másrészt viszont, inkább önmagukra káros megoldást találnak a tanulók. Szerintem legalábbis. Nem is tudom, mi kell ahhoz, hogy x rátámadjon y-ra.
Persze, ez is hihető, abszolút reális. Ijesztő, az biztos.

Elég nehéz elvonatkoztatni a leírtaktól. Az biztos, hogy sok embernek az orra alá nyomnám, függetlenül attól, hogy diák, szülő vagy tanár. Mert az a félelmem, hogy ez a könyv pont nem azokba a kezekbe kerül majd, akiknek olvasnia kellene.

Adott egy teljesen átlagos srác egy olyan helyen, ahol megvannak a kasztok, klikkek, hierarchia. Ez a gimnázium. Egészen addig nyugalomban telik az élete, míg a csoport „jó nője” szemet nem vet rá. Ez pedig, céltáblákkal rajzolja tele a srác testét az alfahímek számára. Elkezdődik a zaklatás, megfélemlítés. De hogy ennek hol a határa, azt senki sem tudja. Az egyik nem érti, a másik nem akarja észrevenni, a harmadik jó poénnak fogja fel, mert végre a senkiből lehet valaki úgy, hogy megtapos egy másikat lelkileg, vagy fizikailag.
Az volt az egészben a zseniális, hogy végig Patrik szemén keresztül látjuk az eseményeket. Az ő szemével látunk, az ő gyomrával éhezünk, és az ő gondolatait gondoljuk mi is.


Első kézből hála az égnek, nem tapasztaltam ezt meg. Nyilván, inkább a perifériára szorított voltam, de volt más, akit egzecíroztattak a többiek. Mivel akkor még nem volt akkora hangsúlya a közösségiknek, mobilnak, miután nap végén kicsengettek, hagytuk a másikat. Ez sem a klasszikus megfélemlítés volt, csak kiközösítés. De az, hogy gyakorlatilag ma már mindenki folyton online van, nem ment meg a szülői ház attól, hogy éjjel-nappal kínozzák a másikat. S mivel ez személyes (nem leszek spicli), meg rossz útmutatást kapunk (a fiúk nem sírnak, ugye), nem is úgy lesz vége, ahogy ennek lennie kellene. Mert mit csinál a tanár? Szembesít. Üljünk le, beszéljük meg…stb. Jobb esetben szűk körben, rosszabb esetben nagyközönség előtt. S mi lesz a vége? Beköptél kisköcsög, véged.
És innen elindul egy megállíthatatlan folyamat, ami az ember egész életére kihatással van. Bárhova megy, bármennyi idős lesz, ez végigkíséri mindig.

Tetszett, hogy Frankenstein a párhuzamos történet, sosem gondoltam még erre ilyen kontextusban, de a színjátszással jól keverte össze a szálakat az írónő. Külön piros pont a Palahniuk idézetért, mert végre nem az „olvasok tőle, elmebeteg leszek” kapcsán került elő. S végre, egy srác, aki Bukowskit olvas, tanul, nem Shakespeare-t.
S valószínű, a Holt Költők Társasága című film miatt nem tudom magam a könyv végén túltenni. Mert valahogy azt a véget vártam volna, de nem.

Az külön tetszett, hogy a könyv végén van egy pár oldalas feljegyzés arról, amiről tulajdonképpen a megfélemlítés szól. Ajánlott nem kihagyni.

A szerzőről
Kalapos Éva, szabadúszó újságíró, imádja a filmeket és a sorozatokat, és meggyőződése, hogy a lelke mélyén egy életre megmaradt tinédzsernek. Nyíregyházán született, a nagykállói Korányi Frigyes Gimnázium német-magyar két tannyelvű tagozatán érettségizett, majd hosszas útkeresés után a Károli Gáspár Reformárus Egyetem magyar szakán szerzett diplomát. Több mint 15 éve énekel különféle zenei formációkban, Másik Szoba nevű együttesével kortárs költők verseit dolgozzák fel. Irodalommal gyerekkora óta foglalkozik, utóbbi években több irodalmi elismerésben részesült.

Ajánlom
Mindenkinek. Szülőknek és tinédzsereknek főleg, de azért a tanárok is vegyék nyugodtan kezükbe, mert ők is tehetnek róla, ellene, érte.

2 megjegyzés:

  1. Elsősorban a tanárok tehetnének valamit, mert az iskola ha hagyja, akkor ez elmérgesedik. Nem igaz, hogy nem látják azt, ami az iskolában folyik.
    Egy ekkora gyerek nem fog anyunak panaszkodni. Ha kisebb, talán el sem meri mondani, vagy saját tapasztalat, hogy ferdítenek, elmondja, hogy őt bántották, de hogy ő kezdte azt már nem. Szülő-tanár összefogás nélkül ez nem megy, de annyira új dolog ez az egész napos online-ság és annyira ellenőrizhetetlen, amikor a gyerek ért hozzá, a szülő meg nem. Egy 14 évest nem követhetsz egész nap, nem állhatsz mellette, amikor netezik. Viszont mivel nincs korlátozva, az osztály nézi, meddig mehet el, egyre tovább.
    Nálunk igazgatóit kapott, aki sortban jelent meg a suliban, most meg nincs is olyan, hogy retorzió. Kell a diák minden intézménynek. Akármilyen, létszám, fejkvóta.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Még 2013-ban írtam egy ismerősöm gyerekéről, bár őt nem megfélemlítették, de az iskola egyáltalán nem segített nekik. Amikor én gimis voltam, akkor egy évfolyamtársnőm is, és én is szétcsúsztam nagyon durván. Mi volt rá a válasz? A tanár egy harmadik személytől kérdezte meg, hogy a matek miatt sírok? Mondták, hogy nem, és itt el is sikkadt a dolog. Szóval, annyira nem foglalkoznak a problémákkal, mint kellene. Ha nem is megoldják, de segíteni azért lehetne. Nem látják, vagy nem akarják látni, két különböző dolog. Van, hogy látják, de nem mernek tenni, és van, hogy nem akarnak. S ha tesznek is, legtöbbször nagyon bután veszi ki magát a megoldás. Már, ha van.
      Minket ilyenért maximum hazaküldtek átöltözni, vagy igazolatlant kaptunk arra a napra. Nem lehet egy tini mellett állni folyton, ezt aláírom. De a jeleket észlelni lehet.

      Törlés