2015. november 7., szombat

Brandon Hackett: A poszthumán döntés



Olyan régóta vagyok adós ezzel a könyvvel, hogy hajjaj. Mr. A nagy kedvence, és addig-addig duruzsolt a fülembe, míg bele nem mentem, hogy adjon egyet a kezembe. Melyikkel érdemes kezdeni. Mondta, hogyha ez tetszik, akkor a többi felüdülés lesz, mert az író fejlődik.

Nos, tetszett,és kíváncsian várom az Isten gépeit, mely még kicsit pihen a polcon, ameddig befejezek egy sorozatot.
Amúgy, ez a könyv ismételten ráébresztett arra, hogy sci-fit jobb, ha az ír, aki ért hozzá, és nem csak úgy a vakvilágba írogatunk történeteket lézerfegyverekkel, űrhajókkal, lényekkel.


Fülszöveg:
A XXIII. század: az emberiség diadalútja a csillagok közé, kolóniák négy rendszer lakható bolygóin.
A technikai fejlődés töretlen; beépíthető implantok, planetáris net, kvantumchipekkel bővített, sőt mesterséges tudatokkal ötvözött intellektusok – némelyek már többek őseiknél, poszthumánok.
A XXIII. század: az emberi kolóniák és az anyabolygó közti kulturális szakadékok mélyülnek. Az ötnapos földi háború hosszas civilizációs agóniába torkollik. A megalopoliszokban élők maradéka menekül; a kolóniák felé tartó űrhajók tucatjain milliók várják krioálomban egy új, jobb élet lehetőségét.
A Tau-rendszer bolygóján élő Eliott és Nicole a bevándorlókat szállító hajók érkezésével olyan események közepébe csöppen, melyek az emberi faj jövőjét örökre megváltoztathatják. Úgy tűnik, az események mintázata mögül idegen intellektus néz vissza az őt fürkészőkre. Ám akár saját változó lényegével, akár valami más, soha nem tapasztalttal szembesül, az emberiség először találkozik egy másik értelemmel.


Eredetileg: Brandon Hackett: A poszthumán döntés (2007)
Kiadó: Delta Vision Kft. (2007)
Oldalszám: 408
Műfaj: Sci-fi

Kedvenc idézete(i)m
1)
- (…) Még a pokol is maga a paradicsom ahhoz képest, amivé a Föld vált a háború után.
- Akkor talán a poklot kellett volna megcélozniuk a Tau helyett.

2)
Olyan ez, mint egy időutazás: csak úgy elsuhannak az évszázadok, miközben mi kívülről ügyeljük a technikai fejlődést, a civilizáció folyamatos változását. Bár látnám, hogy most mi történt a Földdel, el sem tudom képzelni, mi lesz itt néhány évszázad múlva.

3)
Mindaz, ami körülöttünk történik, visszavezet az ősi kérdéshez, hogy kik vagyunk, honnan jöttünk és hová tartunk.

4)
Az adott kort csak azok érthetik meg, érezhetik át, akik benne élnek, de hiába tartják fontosnak a saját értékeiket, szokásaikat, ha az idő előbb-utóbb kérlelhetetlenül túlhalad rajtuk.

5)
- De semmi sem lesz olyan, mint régen.
- Persze, hogy nem! De vajon kell-e egyáltalán olyannak lennie?

Mi a majom az ember számára? Nevetség csupán avagy fájdalmas szégyen. És ugyanez lesz majd az embert fölülmúló ember számára az ember nevetség avagy fájdalmas szégyen.
Friedrich Nietzsche: Így szólott Zarathustra.

Gondolatok
Szeretem azokat a sci-fi történeteket, melyek transzhumanizmussal foglalkoznak. Amelyek úgy adják el magukat, hogy abszolút reálisnak tudom látni azt a világot, amiben játszódik. A naplóregények is abszolút tetszenek, mert laza keretet szabnak az elbeszélésnek.
Ebben az esetben is remekül működött, a szerző jól használta ki a keretek nyújtotta lehetőségeket. Már csak azért is, mert megismerjük a főszereplőket, a világhoz, mellékszereplőkhöz való viszonyukat is.
A történek folyton mozgásban van, izgalmas, és Hackett képes úgy befejezni egy-egy fejezetet, hogy kaparom a falat, hogy még, még, még.

Általában nem szeretem a függővégű műveket. Ebben az esetben meg legalább egy hétig kattogtam azon, hogyan folytatódik, hogyan folytatnám, mi lenne a szereplőkkel. Azért is nem írtam egyből ajánlót, mert emésztettem magamban az olvasottakat (két hónapja olvastam ki).

Sci-fi szempontból sok apró kis izgatás megjelenik a fanokra nézve: digitalizáció, űrutazás, kolóniák, fajok, és sajátos filozófiai teóriák életről, eredetről, fejlődésről. S bár olyan kérdéseket fogalmaz meg, amiket gyakorlatilag mindenki más is, egyáltalán nem érzed nyomasztónak, másolatnak, lerágott csontnak, elcsépelt valaminek.

A két apró problémám annyi volt, hogy a naplójelleg bár megvan külön fejezetekben, mégis inkább elveszik a lapok között, hogy az írott szó egy egységes történetté váljon. Ez nem akkora baj, mert nem von le a mű élvezeti értékéből. A két főszereplő karaktere viszont hasonló. Lehet, azért, mert ugyanannak az embernek ujjából származnak, nem tudom. Voltak pillanatok, amikor nem tudtam eldönteni, most Nicole vagy Eliott szálát olvasom.
Egyébként az ő szerelmük – a szerelmi szál – jelentette nekem az elmúlást. A kedves dolog elvesztését, azt, amit mindig visszavágyunk, amit vissza akarunk kapni, mintegy katalizátor a továbbéléshez.

Rengetegszer akasztottam tengelyt annak kapcsán ismerősökkel, hogy a lélek az tudat-e, vagy két különálló valami, hiszen az egyik a szívben, a másik az agyban gyökerezik. Tovább haladva ezen a tudat én vagyok? Ha ezt meg tudom határozni, az tényleg én vagyok, vagy a fizikai/szellemi valóm csak? A kettő között hol a határ? Hogyan viselkedjünk vele, hogyan használjuk, hasznosítsuk? Milyen etikai problémákat vet fel ennek a használata, mert hogy felvet párat?

Inspiráló és érdekes kötet, az egyszer biztos.

A szerzőről
Markovics Botondként született 1975-ben. Kétszeres Zsoldos Péter-díjas. Az SFmag.hu magazin egyik alapító tagja.

Ajánlom
Minden sci-fi kedvelőnek. Aki magyar ember tollából szeretne olvasni egy izgalmas történetet. Akik nem kimondottan a karakterek megszállottjai.

2 megjegyzés:

  1. Kell kell kell! El kell olvasnom!
    Soha nem fog elfogyni az El kellene olvasni listám!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Valahogy erre a hozzászólásra fogadni mertem volna. :D:D:D

      Törlés