2015. október 26., hétfő

Színházban jártunk: M/S



Nem vagyok kritikus, és azt sem tudom igazán, hogy a blogon mennyire van ennek tere. Gondoltam, ha már láttuk, akkor leírom az élményt, aztán, remélem lesz, aki kedvet kap hozzá. Előrebocsátom, szeretem az érdekes, gondolatébresztő, nem mindennapi darabokat. Ez sem volt az.

Szintén ajándékba kaptunk egy kupont, s mivel az élet beevett minket a Katona József Színházba, kérdés sem volt, hogy oda megyünk vissza. Mr. A rám hagyta a darabválasztás jogát. Ráfázott, mert szerepelt a leírásban Sade márki neve. Onnan pedig, filmszakadás.

Ne várjatok cizellált kritikát, ez csak egy szokásos ajánló lesz.


Peter Weiss: M/S
Rendező: Dömötör András
Bemutató: 2014.10.16.

Szereplők:
Jordán Adél – Kikiáltó
Tasnádi Bence – Kikiáltó
Fekete Ernő – De Sade márki
Kovács Lehel – Jean-Paul Marat
Takátsy Péter – Simonne Evrard
Pálos Hanna – Charlotte Corday
Dankó István – Duperret
Mészáros Béla – Jacques Roux
Szacsvay László – Főápoló
Rajkai Zoltán – Coulmier

Díszlet, jelmez: Kálmán Eszter
Zenei munkatárs: Kákonyi Árpád, Matkó Tamás
Mozgás: Hegymegi Máté
Dramaturg: Perczel Enikő


Peter Weiss: Jean-Paul Marat üldöztetése és meggyilkolása, a charentoni elmegyógyintézet színjátszó csoportjának előadásában, de Sade úr irányítása alatt, a Kamrában.

„… ha a huszadik századi történelem mindössze egyszeri és megismételhetetlen félresiklás lenne, amit erről jámbor vagy sanda próféták meg akarnak győzni, akkor már rég el kellett volna következnie a nagy katarzisnak; akkor az ember, az autonóm és emancipált személyiség már réges-régen bejelentette volna az igényét arra, hogy életét sorsát és személyiségét a történelemtől visszavegye.” Kertész Imre

A német Peter Weiss először 1964-ben játszott darabjának teljes címe Jean Paul Marat üldöztetése és meggyilkolása a charentoni elmegyógyintézet lakóinak előadásában, De Sade úr rendezésében, melyet legtöbbször Marat/Sade formában rövidítenek. A számos brechti stílusjegyet viselő, „színház a színházban” felépítésű darab meghökkentő és egyedi módon ábrázolja az osztályok szűnni nem akaró harcát, és az emberi szenvedést. A német színház egyik legsikeresebb szerzője művében felteszi a kérdést: az igazi forradalom vajon a társadalom vagy sokkal inkább önmagunk megváltoztatásában rejlik?


Beleéltem magam. Olyan hatásosan kezdődik a darab, ami egy metrókocsiban játszódik, hogy a hanghatás, a háttérben pergő képek miatt úgy éreztem, elszédülök, és belevetődöm az elmegyógyintézet előadásába. Ki sem jöttem belőle, míg Jordán Adél azt nem mondta, „tapsrend”.
Az összes zenés betét katartikus élményt nyújt, míg Sade és Marat beszélgetései a létről, avagy a nemlétről elgondolkodtatóak. S lehet, hogy azért, mert művészlélek vagyok, de volt a darabban valami, amitől beleláttam magam Marat szerepébe.

Marat remek. Már, mielőtt elkezdődött az előadás is lehetett látni, hogy valami baj van. Őrület a szemében, hangjában, szívében. Sárga kereszttel megjelölve, mint a sárga ház rabja folyton írja a levegőbe hányt kiáltványát, mely megbetegíti kívül is, belül is.
Corday a szex és az ellenállás egyszerre, ami megpróbálja kimozdítani Marat-t helyzetéből, ugyanúgy, mint Marat hű társa, Simonne. Leginkább a darab két ellentétes pontja.
Csak úgy, mint a két kikiáltó, s tulajdonképpen, az egész darab a két végleg között lüktet.
Kikiáltók. Férfi és nő, a szép baba, amelyiket minden alkalommal megnézünk a kirakatban, és az a szomorú bohóc, akit félredobnak.
A Főápoló és Coulmier igazgató halk nézései, vonulásai remek helyzetkomikumokat teremtenek. Sőt, Coulmier kapcsán, amikor rájössz, hogy ő is ápolt, nekem egy pillanatra egy Poe-novella jutott az eszembe.

Maga a díszlet, az élő dob és a kosztümök tízpontosak. Csak úgy, mint az előadás végén, amikor már kifelé tartott mindenki, még egy, mint az est utózöngéje, vagy éppen hatásvadász pont a végére, még bő tíz percen keresztül püfölték a dobokat. A sütiző felé menve és arra vágtatott a vér az ereimben.

Három dolog van, ami nem tetszett. Illetve, az egyik nem tetszett, a másik hiányt keltett, a harmadik idegesítő volt.
Mivel a nézőtér is végig fényben van, a színészek szerepeik szerint – gondolom – bámultak ránk. Főleg a forradalmár, Jacques Roux, aki leginkább csak ült, és nézett. Rohadt idegesítő volt, amikor öt percig tartotta szemmel az embert. De ettől kaptad meg az alaphangulatodat a darabhoz.
Ami hiányt keltett, hogy az majdnem két órás darabot én még néztem volna. Valami még nem volt teljes számomra, úgy érzem, valami még beleakadt ebbe a darabba, ami nem jött ki.
Ami „nem tetszett”, hogy tíz ember egy ekkora színpadra sok. Ráadásul egyszerre. Amikor néznéd Marat-t, a kikiáltókat, és még mozog a másik hét a zene és a szöveg mellé, nem tudod, mire figyelj, mert mindenhol történik valami.

Minden forradalom egy önmagában forrongó emberből/től indul el, aki vagy karizmatikussá válik és követőkre lel (ragály), vagy beolvad egy csoportba, ami mozgatja őt (vak), vagy nem fejlődik, csak a saját elnyomottságáról agonizál (halott). S ott van közben megannyi buktató. Süket fülek, visszautasítások, ápoló emberek, közeg, ami kiemel, és egy közeg, ami ellenáll neked. Csak és kizárólag rajtad múlik, mit tudsz elérni a saját erődből. Tény és való, hogy kell szerencse is, csak megéri-e akkor, amikor a királyság ellen is mentek emberek, majd miután belebuktak a forradalomba, kikiálthatták a császárságot? Milyen eszközökhöz nyúlsz? Hova fajulsz? Fogod-e akkor is tudni, ki vagy, amikor révbe érsz?
A dolog helyzetkomikuma, hogy pont ez foglalkoztat most engem is, és nem világosodtam meg, hanem a kérdések mindegyike egy apró pici tőrt szúrt a bőröm alá. Megyek, és keresek egy Hérás vödröd, beleguggolok egy gumikacsával.

Humoros volt, ott és amikor kellett lennie. Nagyszerű színészek, remek dalbetétek, viszont, mivel sok minden történik a színpadon, biztosra veszem, hogy még legalább egyszer meg fogom nézni.

Információ és képek: katonajozsefszinhaz.hu



2 megjegyzés:

  1. Nagyon szeretem a Katona József Színházat, nemrég néztük a Faust első részét, de ez a darab is nagyon érdekel. Én mondjuk pont azokat a modern elemeket szeretem, amik téged zavarnak :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Olyan igazi ellenérzésem nincs a darabbal szemben. Inkább csak zavartak, amiket leírtam, mondjuk, már személyiségek vagyunk. :)

      Törlés