2015. szeptember 9., szerda

Vlagyimir Szorokin: Tellúria



Szerintem Mr. A már most kész ideg, hogy mikor kell majd új könyvet venni, mert ameddig ő három könyv között bukfencezik, én a könyvfesztiválos, - hetes zsákmányaimat szanálom az olvasandók listájáról.

Ezzel is úgy voltam, mint a legtöbb kötettel. Csak egy kicsit olvasok. Nos, ha leígértem volna a csillagokat, csúnyán fekete éjszakának néznénk elébe.


Fülszöveg:
Vlagyimir Szorokin új regénye a szerző univerzumából már jól ismert elemekből építkezik. Csak éppen ezek az elemek most nem egy szorokinosan vad és meghökkentő történet díszletei, hanem maguk válnak főszreplővé. Az elbeszélés perspektívája ezúttal kitágul, sok-sok független nézőpontból látunk rá egy idegen, de mégis smerős, taszító, egyszersmind vonzóan izgalmas világra, melyet kicsik és nagyok, partizánok és hercegek, zoomorfok és templomos lovagok, pónik és mamlovak, robotok és batyuzók, pravoszláv kommunisták és ácsok népesítenek be.
Valamikor a 21. század közepén járunk. Európa ekkor már túl van egy muszlimokkal vívott háborún, egykori államai részben széttagolódtak, és az Orosz Föderáció is sok kis államalakulatra esett szét. Az Altaj hegységben egy kicsit köztársaság jött létre, amely a területén kitermelhető ritkaföldfém után a Tellúria nevet vette föl. A tellúr egy meghökkentő tudományos felfedezésnek köszönhetően ekkoriban már igazi kincs, melyből az ősi zoroasztriánusok receptje szerint tudatmódosító szögeket állítanak elő; kereskedelme a világ legtöbb államában szigorúan tilos. Az új termék felülmúl minden korábbi narkotikumot: az ember legbensőbb vágyait kelti életre, s a transzcendencia élményét nyújtó utazásban részesíti használóját.
A regény ötven fejezete elképesztő fantáziával eleveníti meg ezt az egyszerre retrográd és hipermodern világot, amelyben járva lépten-nyomon az oroszországi és európai jelen politikai és kulturális eseményeire, tárgyaira ismerünk, amelyek sajátos fénytörésben, egy már-már feledésbe merült múlt szilánkjaiként jelennek meg. A jelenből elképzelt jövő és a jövőből láttatott jelen képei ismételten igazolják, hogy Szorokin nemcsak kiváló író és stiliszta, hanem valódi látnok, akinek a felszínen hihetetlen történetei ténylegesen a társadalmi-politikai folyamatok irányát fedik föl: a felbomlást és a széthullást, a hangsúlyok eltolódását vagy éppen megmaradását.


Eredetileg: Vlagyimir Szorokin: Telluria (2013 – nem tudok cirill betűkkel írni, de eredetileg azzal van)
Műfaj: Szépirodalom
Kiadó: Gondolat Kiadó
Oldalszám:345

Kedvenc idézete(i)m:
1)
Ha van cél, mindent ki lehet bírni.

2)
(…) hanem belső elkorcsosulás lett volna, a lakosság megállíthatatlan regressziója arctalan, erkölcsileg értékelhetetlen biomasszává, ami csak lopni tud meg sárban dagonyázni, amelyik elfelejtette saját történelmét, amelyik csak a nyomorúságos jelennek él, amelyik egy elkorcsosult nyelven beszél. (…) és más etnikumokban oldódott volna fel.

3)
Egyetlen öröme van az én lelkemnek: ha mások szeretik egymást. Mert akiben szeretet nincsen, az máséval lakik jól. Vagy Istenével. De én nem készülök kolostorba vonulni. Nem készültem föl a zárdaéletre, én az emberi életet szeretem. Az emberek szerelmét pedig halálosan, megőrülésig, szívem szakadtáig szeretem.

4)
Roman: Önnel ellentétben én teljességgel elégedett vagyok saját természetemmel. Nem kívánok semmit tökéletesíteni magamon. Az én vágyam az emberi természettel, nem pedig individuális természetemmel van kapcsolatban.

5)
Roman (a levegőbe szagol): Csak az ürmöt érzem.
Foma: Önnek éhség okozta szaglószervi hallucinációi vannak. Ürmöt soha nem teszek a levesbe. Hát nem elég keserű ez a mi vándoréletünk üröm nélkül is?


Gondolatok
Nem volt ez sem egy könnyed délutáni menet, annyi szent, viszont annyira megterhelő sem, mint személyes kedvencem, A jég. Ezt még egy könyve sem tudta számomra überelni, viszont azt kell mondjam, hogy aki kicsit érzékenyebb a durvaságra, viszont nem a hagyományos értelemben vett szépirodalmi művet szeretne olvasni, annak megfelelő példány a Tellúria.

Leginkább a Cukor-Kreml kötethez tudnám hasonlítani abban az aspektusban, hogy a különálló történeteket valami összeköti. Itt a tellúrszög, ami több gondolatot is beleütött a fejembe. Nem csak a szokásos novellaáradatot kaptuk, hanem némelyik színházi beszélgetésnek tűnik, különböző helyzetekben, különböző emberek beszélgetnek, két ellentétes álláspont közelítése közben. A történetek végén pedig, vagy ütköznek, vagy nem. Van jegyzőkönyv, sima beszélgetés, vita, levél…stb.
Tetszett ez a sokszínűség benne, s pont ettől egyes fejezetek nagyon pörögtek, mások kicsit vánszorogtak inkább.

Tellúr bármi lehetne. Elég csak más szót – leginkább függőséget – társítani a szövegbe, úgy is értelmes.
Nem minden fejezet volt teljesen tiszta, hogy Szorokin mit is akar, mert egy zagyvaléknak tűnt, más oda nem illőnek. Ez szerintem majd az újraolvasásnál kiderül, hogy jól érzem-e vagy sem.
Nyilván, önmagukban nem állnának meg a helyükön ezek a darabkák.

Azt kapod egyébként, amit a fülszöveg hűen, részlet gazdagon leír. Szeretem, hogy Szorokinnál a jövő sosem romantikus. Mindig ambivalens egyik dolog a másikhoz képest, mindig van benne valami elvadultság, s talán ez abból is ered, hogy a történet(ek) vannak, ad egy rahedli gondolkodnivalót, miközben egy-egy alapkérdés felett elsiklasz, ami mondjuk lehetne kérdés. De tudja ő, hogy merülj el a történetben ahelyett, hogy a gondolatvezetésen fennakadnál.

Az is tetszett, hogy nem mindenki „oroszul” beszél, de amiket mondanak, a könyv végében van egy kis jegyzettár. Ahogy az idézetek is megtalálhatók benne. Trés bon.

Sosem szerettem igazán az orosz irodalmat, és azt mondom, hogy aki próbálkozni szeretne orosz kortárs művel, vagy netán valami orosz szürreális alkotással, netán nem vágyik keményebb vizekre, nem olvasott a szerzőtől semmit, ajánlom figyelmébe!

2 megjegyzés:

  1. Én tőle a Jeget olvastam. Furcsa élmény volt. Jó élmény. Ezt a könyvet is szívesen olvasnám. Érdekes a stílusa a bácsinak. Amúgy az orosz irodalomban- kortárs- vannak nagyon jó írók. Ljudmilla- sosem tudom, hogy kell írni- Ulickaja: Daneiel Stein, a tolmács --> ajánlom nagy-nagy szeretettel!!!!! Én szerettem.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Oh, nekem a Jég az mindent visz. Imádom őt, imádtam színházban. Most a Cukor Kreml megy tőle amúgy itt fent Pesten, fenem is rá a fogam.
      Szeretem őket. Még a felsorolásba beletenném Pelevint (Empire V). Őt is szeretem. :)

      Törlés