2015. április 11., szombat

A MKN margójára



Bizony, aki szemfüles, vagy csak érdeklődik a téma iránt, ma van a magyar költészet napja. Szeretem a verseket is. Bár most, hogy szemezgettem a kedvenceim közül, ismét felrémlett, hogy azok jobban megérintettek, melyek pöppet depresszívek.

A régi honlapomon közzé voltak téve a kedvenceim. Sajnos azonban, ide nem férnek ki. Még a Sátán litániájáról és a Hollóról is lemondtam. Ez csak egy kis válogatás belőlük.

Akinek kedve van, hozzászólás formájában ossza meg velem/velünk a saját kedvencét!



Kosztolányi Dezső: Gyűlölöm magamat

Hogy gyűlölöm magam! Mindig csak Én!
Változva folyton s mégis változatlan.
Tükörszobába járok. S száz alakban
Másolja halvány képemet a fény.

Csak Én! Csak Én!! A Végtelen egy Én!!
Kié a szirten szunnyadó szobor-más?
Arcom kacag belőle: hű – de oly más.
Kié az árnyék a falon? – Enyém.

Nem gyűlöli úgy a rab tömlöcét,
Hol örökös a végtelen sötét
S magába rogyva ordit társtalan: - -
Mint ahogy én utálom önmagam!


E. A. Poe: A holtak lelke

Lelked majd egymaga marad
A sír sötét gondjainak
Óráján és senkise lesz,
Ki titkaidba beleles.

Viseld csendesen e magányt,
    Mely nem egyedüllét – hiszen
Az életben melletted állt
    Holtak lelke veled leszen
Holtodban, s akaratuk ott
Ismét árnyba von; légy nyugodt.

A tiszta éjszaka
Kihuny s sok csillaga
Magasló trónusáról
Nem reménysugárral világol,
De a sok fénytelen
Rőt gömb mint gyötrelem
S láz hullik csömörödre,
S rád ég majd mindörökre.

E gondolatot el ne vesd,
E látomást ne hessegesd;
Soha el nem hagyhatod
Tűnni: mint fű a harmatot!

Isten lehe: a szél elállt,
S a köd – amely a dombra szállt,
S az árnyak, az árnyak szét nem osztják –
A tanújel és a bizonyság.
A fák közt is mily lebegő:
A rejtélyek rejtélye ő!

ford: Tellér Gyula


Rilke: A párduc

Szeme a rácsok futásába veszve
úgy kimerűlt, hogy már semmit se lát.
Úgy érzi, mintha rács ezernyi lenne
s ezer rács mögött nem lenne világ.

Puha lépte acéllá tömörűl
s a legparányibb körbe fogva jár:
az erő tánca ez egy pont körűl,
melyben egy ájúlt, nagy akarat áll.

Csak néha fut fel a pupilla néma
függönye. Ekkor egy kép beszökik,
átvillan a feszült tagokon és a
szívbe ér – és ott megszünik.

ford: Szabó Lőrinc


Alekszandr Blok: Sötét toronyban

Sötét toronyban néma árny,
az átkos vér fekete rabja,
vigyázok a szűz nyoszolyán
szendergő mennyei alakra.

Őrzöm a csöndet és az éjt,
és vele vagyok láthatatlan,
ha az Elérhetetlenért
két kard szikrája összecsattan.

Hangom fakó, ősz a hajam,
merev kőarcom meg se rebben.
Létemnek egy értelme van:
szolgálni az Elérhetetlent.

ford: Lator László


Babits Mihály: Fekete ország

Fekete országot álmodtam én,
ahol minden fekete volt,
minden fekete, de nem csak kívül:
csontig, velőig fekete,
fekete,
fekete, fekete, fekete.
Fekete ég és fekete tenger,
fekete fák és fekete ház,
fekete állat, fekete ember,
fekete öröm, fekete gyász,
fekete érc és fekete kő és
fekete föld és fekete fák,
fekete férfi és fekete nő és
fekete, fekete, fekete világ.
Áshatod íme, vághatod egyre
az anyagot, mely lusta, tömör,
fekete földbe, fekete hegybe
csap csak a csáklyád, fúr be furód:
s mélyre merítsd bár tintapatakját
még feketébben árad, ömöl
nézd a fü magját, nézd a fa makkját,
gerle tojását, csíragolyót,
fekete, fekete, fekete
fekete kelme s fekete elme,
fekete arc és fekete gond,
fekete ér és fekete vér és
fekete velő és fekete csont.
Más szin a napfény vendég-máza,
a nap a színek piktora mind:
fekete bellül a földnek váza,
nem a fény festi a fekete szint
karcsu sugárecsetével
nem:
fekete az anyag fejtett lelke,
jaj,
fekete, fekete, fekete.


Képek forrása: innen.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése