2014. november 12., szerda

Temetetlenül



Múltkor fel akartam tölteni egy fanfic-sorozatom részeit. Nem tetszett, pedig beleírtam, hogy már sokszor, sok helyütt megjelent ilyen-olyan címszó alatt. Nézegettem, és éreztem, hogy nincs a helyén. Két vagy három fejezetig jutottam a feltöltéssel, és bármennyire szerettem, most épp annyira nem tetszik. Egyszerűen már a címére ránézve sem érzek késztetést sem a folytatásra (pedig 30 fejezet kész), sem a feltöltésre.

Amikor írtam, azon méláztam, hogy miért nem vagyok képes szeretni őket, hiszen nektek úgysem jelente semmit két név, vagy akár a történet. Aztán azon kaptam magam, hogy persze! Mert élő karaktereket varázsoltam, és ha szakítani akarok valakivel, akkor nem halászom elő a múltból újra és újra.
Szigorú protokoll szerint, pontot teszek minden mondat végére, bezárom a füzetet, és elteszem valahova fel a polcra, és még véletlenül sem veszem le. Rá sem nézek.
Így kell szakítani mindenkivel, aki valaha fontos volt nekünk. Még a barátainkkal is.


Ha a párkapcsolatunkkal vannak problémák, előbb vagy utóbb gond nélkül lezáródnak. Én azt tartom, hogy exekkel nem jó jóba lenni. Lezárjuk és kész. Elfelejtjük, amennyire tudjuk. Nem nézegetjük a profiljait, nem nyomozunk utána, nem licitálunk rá.
Viszont a barátságok, valamilyen rejtélyes oknál fogva vagy nagy csinnadrattával, háborúskodással érnek véget. Ajtócsapkodások, tányértörések, fenyegetőzések, vagy pedig az egyik fél egyszer csak eltűnik minden magyarázat nélkül, mert teher számára az illető barátjának lenni.
S ott vannak azok a csendes kapcsolatok, amik az évek múlásával ellaposodnak, végül teljesen kihűlnek. Nem keressük egymást, mert már nincs mit mondani a másiknak, nem köt vele össze semmi. Főleg iskolás barátságok.

Az előbbi esetben a párbeszéd hiánya az, ami elváláshoz vezet, az utóbbi pedig, az élet velejárója. Lényege, hogy egyik esetben sem zárulnak le a kapcsolataink igazán.


Nálam általában a hazugság egy ilyen. Vagy, ha valaki rám akaszkodik. Ha valakin azt érzem, hogy csak a pletykák miatt van mellettem. Sokáig kibírom emberek mellett, aztán, ha nagyon nem megy, akkor angolosan távozom. Nem elegáns, tudom.
Nem tartok életben döglött halakat, mert nincs értelme. Elenyésző kivétellel nincs is bajom azokkal, akiket elengedtem.
Az, aki szem előtt van, azokkal már akadnak problémáim. Egyszerűen, ha nem tépem ki őket, akkor nem tudok rajtuk könnyen túlgördülni. Ehhez viszont, az kellene, hogy ne lássam nap, mint nap. Írásaimban ne kússzon újra a fejembe.

Valószínű, hogy a történetem, bármennyire önálló és lüktető, azért nem működik nálam, mert ez még valamilyen szinten lezáratlan. Nem bánom, hogy megszakadtunk, mert valószínűleg sosem működött volna, és bárhogy nem akarok vele foglalkozni, folyamatosan ott lenne. Talán, a lezáratlanság miatt.

Most, hogy elkezdtem másra koncentrálni, ma szembejött velem, és nem húzott fel. Nem éreztem rosszul magam. Nem éreztem késztetést egy pofonra. Azzal, hogy nem akarom közzétenni, és a laptopom zárolt részében nyugszik, lezárult véglegesen. Megszakadtak az érzelmi kötelékek. Ha ezt előbb tudom, akkor előbb kezdek más történetbe. Vagy ennek így kellett lennie?


A barátaink sokszor nem olyanok, mint amilyennek gondoljuk őket. Felruházzuk őket olyan tulajdonságokkal (önzetlen, nemes, őszinte, erkölcsös), melyek csak a mi fejünkben léteznek róla. Elfogadjuk ilyennek. Aztán lehullik a lepel. Ehhez nem kell hazugságon kapni senkit sem, pusztán arról van szó, hogy vártunk tőle valamit, aminek képtelen volt megfelelni.
Nem hiányosság, csak más, mint amit hiszünk róla.
S mi az első dolog? Megszakítjuk vele a kapcsolatot. Töröljük az ismerőseink közül, többet felé sem nézünk.
A barátainktól elvárjuk, hogy a barátaink legyenek, a szüleink, a nagyszüleink, a hőseink és a példaképeink, a párkapcsolatunk. Ő legyen mellettünk minden helyzetben, vele osztjuk meg minden örömünket és bánatunkat, ő tanít, tőlünk tanul, mert persze, a gyerekeink is legyenek néha.

A tönkrement barátságok arra épülnek, hogy kivetítettünk egy képet egy emberre, és amikor nem tud neki megfelelni, akkor csalódunk benne. Tulajdonképpen, nem is vele akarok barátságban lenni, hanem a saját tükörképemmel. A saját vágyaimmal. A magam által kitalált karakterrel.


Ha tartjuk magunkat egy igazi barátsághoz, akkor törekszem a másik megismerésére, és elfogadására. Nem követelek tőle olyan dolgokat, amiket tudom, hogy nem tud megugrani. Nem kérem, hogy akkor is értsen velem egyet, amikor nem akar.
Az már egy másik történet, hogy ő melyik arcát mutatja nekünk. Színészkedik, vagy sem, mert ha igen, akkor a válasz egyértelmű. Nem akarja, hogy barátok legyünk, hű kutyát szeretne, és csak addig ismerheted – azt érzed, hogy ismered -, ameddig ő úgy akarja.

A barátság nem a kizárólagosságon alapul, hiszen nem egy barátunk van, sőt, esetenként az emberekkel teljesen különböző okok hoznak vagy tartanak össze. Ha eltávolodunk egymástól, akkor ezt el kell fogadni, és tovább kell létezni.

A másik gondolkodásának, és magunkkal összhangban maradjunk egymás felé tisztelettel.

A történetemben talán itt van a probléma. Egyáltalán nem tisztelem azokat, akikről mintáztam a karaktereimet. Egy álomról írtam. Most, hogy ki vannak iktatva, talán másfelé megy majd a szekér.
Az új történetem úgyis egy új kis univerzum darabkája.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése