2014. november 10., hétfő

Offline



Nem tartom magam internetfüggőnek. Nem ülök egész nap szörfözés célján a monitorral szemben. Nem frissítem percenként a profiljaimat, hogy megnézzem, írtak-e. Nem veszem elő a telefonom e-mailezés miatt, amikor egy társaságban ülök és beszélgetünk. Nem vagyok folyamatosan elérhető.

Most pedig, mivel a szolgáltatónk volt kegyes elvenni a lételemem (filmezés) egyik hozzávalóját (internet), kénytelen voltam pár napot világháló nélkül eltölteni.
Szóval, jöjjön most egy rögtönzött esettanulmány, vagy inkább önkéntes emberkísérlet.

Alanyok: Dóri és Mr. A
Időtartam: négy nap (három egész és két fél nap)


Csütörtök délután lementegettem magamnak a leveleket, hogy film közben írjak vissza a laptopon. Igen, mentegettem, mert sem a telefonomon, sem a laptopon nincs net, a lakásban nincs wifi. Kőkorszaki, mi? Megpötyögtem a leveleket, leültem a géphez, nyomom. Semmi. Fánkozik, fánkozik, én várakozom, és bumm 651. Remek. Van ilyen. Vállrándítással konstatáltam, hogy majd holnap. Mr. A pedig folyamatosan nyomkodta a frissítést, és szentségelt, hogy nem jönnek a filmek.
Aznap még hatszor ültem le, hogy utánanézzek valaminek. Reflex. Még mindig hibaüzenet, internet annál inkább a Holdban.
Már majdnem éjszaka volt, amikor elfogyott a Defying Gravity, úgyhogy Mr. A-val kénytelenek voltunk beszélgetni. Tíz perccel később észrevettem, hogy belealudt a monológomba. Utolsót frissítettem aznapra. Még mindig nincs változás, viszont majd’ megevett a fene, hogy a DG-ben ki a szőke csaj (éjjel kettőkor rájöttem).


Pénteken a kávé és a reggeli után vidám voltam. Mr. A már megint cifra mondatokat kanyarintott bele a levegőbe. Itt még kimondottan nem foglalkoztam a nettel. Máskor is volt már ilyen. Legyintettem. Amúgy is főznöm kellett. Ő persze rettentően fontos dolgokat szeretett volna megnézni: gazdasági és politikai hírek (ezt még aláírom), a húrelméletet, a jura raptort, hogy mi is kell pontosan Jamie kajájához, és a beosztását, hogy mikor lesz Zs-vel.
Dél körül már főtt a kaja, molyoltam a laptopon, mert ha már film nincs, könyv az van. Hála ennek, úgy belemerültem az olvasásba, hogy az egyik kaja odakozmált, a másik meg sós lett. Mr. A kínlódik a legjobban. Egész nap a gép előtt ült, és nem érti a Hellgate Londont, úgyhogy jojózok a konyha és a szoba között fordítás célján. Ránézni a szövegre nem tud, ugye. Kicsivel később kijön a konyhába, és frissítgeti a telefonját, ha már a kedvenc weblapjait nem tudja.
Ebéd után egymás agyára megyünk az elméleteinkkel… odasomfordálok a rongyosra nézett lemezekhez, és kiemelek egyet, mire megkérdezi, hogy megnéztem-e már a Kevin Smith filmet, amit leszedett nekem. Mondom, még ott tartok, hogy szedi. Dévédé visszatesz, kanapéra ráhever, beindít, néz.
Rájöttünk, hogy még hat filmünk van talonba.
Délután huszadjára is röhögünk azon, hogy nem túrtunk feliratot ahhoz a filmhez, ami már hónapok óta a pendrive-on van, és amikor megnézhetnénk, nem tudjuk, mert nincs internet, ezért nincs hozzá magyar szöveg.
Este elkezdtem igen erősen pánikolni, hogy halloween-i képet szeretnék kitenni Facebook-ra, de nem tudok, mert a rohadvány net nem működik. Pedig, tök jól kitaláltam. Aztán átvándorolt a gondolatom arra, hogy a barátnőmnek azt írtam előző nap, hogy ma írok, de ez nem megy. Aztán végiggondoltam, milyen hangulatú levelet kapott tőlem… olyan éjfélig vártam, hogy riadóztatja a TEK-eseket, és rám rúgják az ajtót (a megmentésemre).
Éjjel reménykedtem, hogy a net reggelre meggyógyul.


Szombat reggel az agyi elbomlás határán inogtam rendesen. Idejekorán el kell készülnöm. Elkerüljük egymást apuval (mert írt e-mailt). Aztán három órát sétálunk Szigethalmon a kutyával együtt, én egy boszisapival a fejemen. Hazaérünk, össznépi beszélgetés a konyhában. Hárman, hat témával, és mindenki beleszól mindenbe. Ebéd környékén már majdnem a hiszti határán állok, hogy nem tudok jelelni senkinek, aki esetleg arra vár, hogy füstjeleket lásson tőlem… várjunk csak? Ahhoz elég elégetni valamit. Na, ki is megyek piromániázni… mécsest úgyis gyújtani kell.
Éjjel, pötyögés közben még a karaktereim is meg szeretnék nézni, mi történt a blogvilágban. Hihetetlen, hogy beleírtam a könyvembe… ráadásul, két pasi beszélgetésébe… igen. Jelentem, teljesen odafigyelek a történetre, a történésre és a szereplőkre… csak néha olyan jó lenne bejárni egy ismert utat… google -> gmail -> blogger -> irányítópult. Pörget.

Vasárnap délelőtt kitakarítottam. Nagyon nem volt mit, mert ez hetente megtörténik, de most úgy éreztem, azért van netkimaradás, mert a Kozmosz így üzen nekem, hogy valamit elfelejtettem megcsinálni, és ha rend lesz, akkor visszaáll minden. Aha. Az erőben továbbra is zavar tombolt.
Ebéd környékén Mr. A felhív (! – a kis függöny), hogy frissítsek rá a netre, és várjam türelmesen a szakikat, akiket előző nap kihívott, és a diszpécser azt mondta, 72 órán belül 2500 HUF-ért kijönnek. Utólag tudtuk meg, hogy ez nem a telefonhívástól számítódik, hanem az utána levő első munkanap nyolcadik órájától.
Délután azon lamentáltam, hogy ahhoz képest, hogy nem tartom magam függőnek, mégis olyan pokoli hiányosságot éltem át, mint amikor eltört a lábam, és nem tudtam járni. De komolyan. Magától értetődőnek vesszük, hogy van, hogy mindig el tudjuk érni, aztán, amikor nincs, akkor meg a legnagyobb szükségünk lenne rá. Meghallgatni a kedvenc számunkat, megnézni, írtak-e a barátaink, tett-e fel új videót bárki is, akit követek. Aztán megrántottam a vállam, kikapcsoltam a gépet, és úgy voltam vele, ha valaki nagyon el akar érni, az tudja a számom… és legyen elég bátor zavarni, miközben én rettentően kreatívnak érzem magam írás terén.
Vasárnap este barátnőm felhívott, hogy mifaszvan, mert aggódik. Csak negyven percet beszéltünk. Furcsa módon, egyáltalán nem hiányzott már a net, kiolvastam két könyvet. Mr. A viszont, szüntelenül molyolt a géppel, átkábelezte, átrendezte, lefrissítette. Elvitte a laptopomat (visítottam, hogy hozzá mert nyúlni), hogy megnézi, a gép tré, vagy a net.
Én: De aztán nem szeretném látni a történetemet más tollával írva.
Mr. A: Miért látnád?
Én: Mert olvastam, hogy képesek gépekről adatokat halászni mások.
Mr. A: Szerinted hogy, ha nincs internet?
Én: Azt nem tudhatod, egyelőre ez egy kísérlet. Még lehet, és egy másodperc is elég.
Mr. A: Persze. Mindenki kezében egy sinkanszen veszett el.
Végül nem lett a laptopon sem net. Amikor visszaadta, akkor negyed órán keresztül ölelgettem.
Az este további részében lassan vánszorgott az idő. Semmi értelmes műsor nem volt. Nem érdekelt az „ünnepelmények erdőben”, sem a „mennyit ér a konténerünk”, sem pedig az, hogy „milyen egy fiatal pár élete, akik most lettek gazdagabbak egy gyerekkel, ámde szegényebbek pár ezer dollárral”.


Hétfőn már a gép környékére sem mentem. Minek? Majd jönnek a szerelők, megnyomnak egy gombot, és a kamuproblémánk megszűnik. Mr. A viszont reggel 08:00-kor felkelt, és 08:01-kor már be volt kapcsolva a gép, és még kettőt rá is frissített, a csatlakozást is újraküldte… semmi.
Mr. A elmegy munkába, nekem még két napom szabad. Bedugom a fülem, mert a reggeli műsor is észveszejtően „érdekes”. Választani lehetett a nedvesség-nem-kieresztő gatya és a brühühü-kiestem-a-műsorból között… no comment. Inkább rádiót hallgatok, körmölök pár sort (negyven oldal lett).
Úgy dél magasságában kapcsoltam be a gépet. Hátha van rajta zene, mert a cédékhez nincs kedvem. Egy árva BVB album van rajta, amit szeretek, a többi Mr. A zenéje. Jey! Ha nem akarok halláskárosodást kapni, akkor csendben írogatok tovább.
A netjel meg, magától fánkozik.
Rájöttem, hogy a nagy képernyőt – buta, kicsi, női laptopom van – bámulni jobb, mint a kicsit, és úgyis jót tesz a környezetváltozás. A kávémmal és pendrive-val együtt áttettem székhelyemet a nappaliból a hálószobába.
Délután egy felé teljesen lemondtam a netről. Legalább annyira, mint a szerelők jöttéről. Pont olyanok, hogy kedvem lenne írni George R. R. Martinnak – de ugye, nem tudok -, hogy írja már őket is bele a regényébe. Oda fognak passzolni. Ők is csak jönnek, meg közelednek… grrrr.
Fél kettő környékén azon kaptam magam, hogy saját magamtól a Womanizer című számot dúdolgatom. Aztán kimentem a konyhába, hogy kikeressem egy szanatórium számát, hátha akad ott egy gumiszoba elvonási tünetekre szakosodva.
Kettő környékén megint magától fánkozik a netjel, és a sárga háromszög eltűnik! Örömujjongás, telefon Mr. A-nak, hogy meggyógyultunk, aztán ő is mondta, hogy rettentően sok dolga akadt, ezért pont ráért Zs-vel megvitatni, hogy miért is lehet ez…
Ültem a gép előtt, és gyorsan gyártottam a leveleket, hogy bocsi, bocsi, bocsi, nem akarok bunkó lenni, de egyszerűen kikapcsoltak az online világból.


Ami még érdekesebb, hogy a levelesládámba 16 levél került, ebből kilenc értesítő, egy hozzászólás, a többiben már volt normál és értelmes tartalom is.
A Freemailt, amit én csak sulis célokra használok, illetve sokaknak még az maradt meg, oda 49 levél jött, főleg spam, és egy közösségi értesítő egy olyan oldalról, ahol nem is vagyok fent!
Azon az egy közösségin, ahol fent vagyok, ott is lett pár kedvelés, meg miegymás. De mivel sosem voltam a blogvilág közepe, nagyon mást nem is vártam.
Rettentően hiányzott a Google. Komolyan. A többi nélkül még tudok élni, akár ki is kerülöm, és napi szinten sem biztos, hogy használom. De a Google… nem szeretek édes tudatlanságban lenni.

Az általam olvasott blogok annyira nem izgattak, mert tudtam, hogy azok, akiket szeretek, abból igazán kettő fog érdemi bejegyzést feltenni, de az meg megvár. Amúgy nem történt sok változás: köröm, smink, ruha, ruha, köröm, recept, köröm, személyes, köröm, smink, köröm, beszámoló, teszt, köröm, könyv, köröm…stb.

Szóval, ennyit az emberkísérletről. Remélem, soha többet nem lesz ilyen.

PS: Este Mr. A röhögve jött haza, hogy az irdatlan sok munkája közepette (nézegetik az egyik online vásárlós oldalt) rájött, hogy van internet a telefonján, és működik. Baaaaarrrrrrrgghhhhh

9 megjegyzés:

  1. Na ezt most jó volt olvasni. Nyáron, amikor tönkre ment a gépem, hasonlót produkáltam, pedig nem tartom magamat netfüggőnek. Valahogy mindig akkor kell jobban a net, amikor nincs és akkor unom és kerülöm, amikor meg van. De a tudat, hogy nincs azonnal elindít bennem egy késztetést, hogy 5 percenként nézzem, van-e már. :D
    Furcsa ez amúgy. Valahogy ma már mindenre ez az első gondolatunk.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Semmi baj. :)

      Van egy biztonságérzet bennünk, hogy van internet. Tényleg természetes, mint egy karosszék, aminek neki tudsz dőlni. Aztán, amikor nincs, akkor meg csak nézünk, hogy mi ez a furcsa érzés. Tényleg csak a biztonságérzet veszik el.

      Törlés
  2. Néha úgy érzem abba beleőrülök, hogy 10 percre nincs net, nem hogy 4 napra. Te Jesszusúristen!!!
    Nekem is szerencsére a telefonomon van net :D :D :D

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Hát, most már mi is tudjuk, hogyha az asztali megadja magát, van mentőöv. :)

      Törlés
  3. Nálunk eddig egyszer volt hasonló, akkor kb. 2 napig, talán 3-ig nem volt net. Az elején szenvedtem, mint a kutya, utána megszoktam. Érdekes módon nekem is jobban fogytak a könyveim, többet beszélgettünk és többet filmeztünk közösen. Nem is olyan hülyeség néha netböjtölni kicsit.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Mi sem mindig netezünk, csak annyira alapnak vettük, hogy hiányzott. Maga az a biztonságérzet, amit nyújtani tudott.
      Ettől függetlenül, vannak netmentes napok, de a tudat miatt, hogy van, valahogy máshogy telnek. Nyugodtabban, talán.

      Törlés
  4. Néha nálunk is előfordul, főleg itt kint, hogy a nagy civilizációban nincsen Internet. Egy olyan embernek, mint amilyen én is vagyok, aki hetente 2-3 napot tud dolgozni csak, még jobban érvágás a hiánya. Ilyenkor jön az, hogy akkor jó, főzők valamit. De a recept az Internetes szakácskönyvbe van elmentve. Jó, nem baj, akkor film. De, ami a gépen van, azt már láttam mind, online nem lehet... és az ördögi kör folytatódik tovább. Mondjuk szerencsére itt hamar visszaáll, de az a rövid idő is kínzás.
    Ha jövünk visszafele, akkor már a határ előtt kikapcsoljuk a mobilnetünket, mert ugye nem előnyös, ha külföldön is használjuk. Onnantól kezdve amíg ki nem érünk, agyalok, hogy vajon írt valaki, valahol? Biztos írt anya, vagy tesóm küldött képet vagy bármi más. Érdekesek vagyunk, mi emberek, hogy mennyire függünk tőle.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Ismerős érzések, csak mi ugye, határon belül vagyunk így. Ilyen hullámzóan. Tényleg érdekes, hogy mennyire hozzánk nőtt ez.

      Törlés