2014. november 17., hétfő

Mankóval könnyebb



Pontosan még nem tudom, mi lesz a bejegyzés végére. Nem erősítést várok, vagy valami olyasmit, hogy most mondjátok meg, hogy használjam fel, fordítsam erre-arra, legyek erős, legyek kitartó, csak csináljam, vagy éppen kontrolláljam az agyam.

Rengetegen írnak, beszélnek manapság arról, hogyan legyünk önzők, hogyan fogadjuk el magunkat, hogyan lépjünk túl a problémáinkon (az esetek többségében a másik emberen is), hogyan legyünk mások, mint amilyenek vagyunk, hogyan kapirgáljuk össze az önbizalmunkat.
Az ilyen dolgok csak ideig-óráig működnek. Feltöltenek, ez tény. Nem szállok ezzel vitába. Akár be is építhető minden a hétköznapokba. De a lendület nem feltétlenül tart ki a következő olyan pontig, ahol ezt a töltetet megkapom. Helyette csak leeresztek, és ameddig nem találok egy újabbat, addig csak ücsörgök a tornácon.
Én így vagyok ezzel. Elolvasom, virulok, hogy más is ilyen helyzetben van, vagy volt, megoldotta a gondjait, hát én is meg fogom oldani.


Igen. De mi van akkor, hogyha az önbizalom nem abból áll, hogy elmormolom naponta hússzor a tükörképemnek, hogy csodás vagy, szép vagy, erős vagy, és márpedig ettől a pillanattól kezdve önbizalmad teljében vagy? Ha nem elég, hogy megveregeted a saját válladat?

Baromira beszari embernek tartom magam. Órákig, napokig, hetekig tudom őrölni magam. Folyamatos megerősítésre van szükségem, mert sosem tudtam jót mondani. Ha mondtam is, mindig oda kellett figyelnem, kivel szemben mit engedhetek meg magamnak. Az életfonalamat is elcseszték a párkák jó alaposan. Nem mellesleg, egyszerűen sosem tudtam semmit sem jól csinálni. Erre mind rettentő sok más dolog rárakódott az évek során. Ezért most is mindenben megkérdőjelezem magam. A képességet, a tehetséget, a kreatív részemet. Mindent.

Általában elérek egy pontra, és megtorpanok. Annyira belém ivódott, hogy szerencsétlen vagyok, hogy elképzelhetetlen számomra, hogy ez máshogy lehet. Hogy lehet másképp is. Annyira félek a rossz dolgoktól, hogy gyakorlatilag kimaradok a jókból is. Sokszor úgy is érzem, hogy elmegy mellettem az élet.
Ez azért van, mert nekem kell egy ember, aki visszajelzést ad arra, amit kérdezek tőle. Nem ködösít, nem másra válaszol, nem magyarázza ki magát, hanem tiszta, normális feleletet ad.
Én ilyen típus vagyok, nem tudok, és szerintem nem is fogok már megváltozni.*

Az utóbbi ilyen esetet hétfőig húztam, és rá kellett jönnöm, számos kiakadás, és tetemes hajveszteség után, hogy az egyetlen emberhez fordulok, akihez tudok. Jelesül, Mr. A-hoz. Sokat beszélgettünk. Látta, hogy porrá őröltem magam a saját malmomban. azóta van vélemény, sok-sok-sok tanács, ötlet, és léptem egyet előre. Nekem ez nagy dolog.


Én ezt nem tudom egy csettintéssel elintézni, hogy na, akkor én vagyok a fasza gyerek, és akkora önbizalmat növesztek, hogy be sem férek többet az ajtón.

Szép és jó, hogy erősítsük magunkat, az is jó és nemes, hogy vannak erre kísérletek, példák és rengeteg segítség. Aláírom, hogy az embernek saját magának kell eljutni bizonyos pontokra, mert más nem fog minket odapakolni.
DE!
Kell egy mankó. Egy ember, akivel meg tudod vitatni a problémákat. Egy ember, aki fogja a kezedet. Egy ember, aki nem azt mondja, amit hallani akarsz, hanem ténylegesen a segítségedre siet, és egy ember, aki átrugdos a küszöbön, ha megakadsz.
Mint egy edző… senki sem tanul meg magától egy sportágat jól művelni.
Vagy egy tanár… senki sem tanul meg magától sem írni, sem számolni.


Nem lehet mindent jól gondolkodással elintézni. Néha igenis kell, hogy ott legyen valaki.

*komplexebb problémámat nem írnám le, mert nem áll meg ennyiben, de ez magánügy már.

6 megjegyzés:

  1. Mivel jómagam is sok önbizalom építő bejegyzést írok, gondoltam hozzászólok a témához. Igen, ezek a helyek, blogok, bejegyzések csak ideig-óráig adnak löketet, mert nem vagyunk bent minden háztartásban. Ezek a dolgok nem személyekre vannak lebontva, hanem általános tanácsokat tartalmaznak, amikből lehet néhányat hasznosítani a való életben. Talán nem hosszú távú, de több, mint a semmi, pláne egy olyan világban, ami ennyire külső orientált, hogy a belsővel kevesen törődnek. De én még mindig azt mondom, hogy az, aki önbizalom hiányos (beleértve magamat is) csak a saját fejében tudja helyretenni ezeket a dolgokat, és csak rajta múlik a változás, tök mindegy milyen módszert talál rá. A pozitív megerősítés nyilván szükséges, de nem örökké. Ezek a támaszok - legyenek akármilyen formában - addig kellenek csak, amíg az ember rá nem talál a lelkének azon részére, amit nem mert szabadjára engedni. Tudod, bárki kinyithatja neked a kalitka ajtaját, de csak te röpülhetsz ki rajta. Nekem is nehéz volt eljutnom odáig, hogy viszonylag normális önbizalmam legyen. És nap mint nap küzdöttem és tréningeltem magam ezért, akármilyen hülyén is hangzik. Mert nem az önbizalmammal volt gondom sosem - tisztában voltam a képességeimmel, értékeimmel, mert jól ismertem magamat. A probléma ott volt, hogy nem mertem felvállalni, mert féltem a többi ember véleményétől. Hosszú folyamat, mire az ember megtanulja nagy ívben letojni mások véleményét, de az önbizalom lényegében erről szól. Felvállalni magunkat a többiek véleménye ellenére is. Szerintem mélyen belül te is tökéletesen tisztában vagy az erényeiddel, a probléma ennek a felvállalásánál van. Nem a vagány, laza megnyilvánulásokban, hanem mikor tényleg gátlás nélkül adhatod önmagad, mert közben nem azon rágódsz, hogy mit gondol rólad a másik. Én legalábbis így gondolom. Persze kinél hogy működik a dolog, nekem kemény és kitartó munkámba került. Mankót direkt nem akartam használni. Egész életemben mások kegyeire voltam utalva, másoktól függtem érzelmileg, legalább ebben önálló akartam lenni. De mint mondtam, kinek mire van szüksége. Nekem az önbizalmam növelése az önállóságom növelését is eredményezte, és ennek nagyon örülök, mert bebizonyítottam magamnak, hogy egyedül is képes vagyok bármire. Kívánom, hogy te találd meg a neked legmegfelelőbb módszert.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nem mindennel értek egyet, de köszönöm! :)

      Törlés
  2. Teljesen átérzem, mintha leírtad volna az érzéseimet, gondolataimat. Nehéz.Nagyon nehéz. Már az, hogy meg tudod fogalmazni ezt az egész megfoghatatlanul nehéz dolgot, szerintem nagy lépés. Az elfogadás után talán sikerül kicsit másképp érezni, és kicsit szebbnek látni a világot.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szerintem ez egy nagyon összetett, mélyen gyökerező dolog. Igyekszem valahogy megfogni. :)

      Törlés
  3. Szerintem, ez a bejegyzés, annak tükrében, hogy szoktunk beszélgetni, inkább arról szólt, hogy nem sikerülhet minden egyedül. És ez igaz. Nekem is kellett segítség, csak nehéz volt belátni és megtalálni. Tudva, hogy te is sok mindenben magadra voltál/vagy utalva, nem csodálom, hogy néha kell, hogy kibeszéld ezt magadból. Én is felrobbannék, ha nem lennél. :)
    Nem jó folyamatosan egy emberre támaszkodni, de senki sem csinálja egyedül. Aki ezt állítja, szerintem hazudik.
    Szóval, csak jelezni akartam, hogy még élek és virulok, és két perc és megy a levél, és értem, mit akarsz mondani.
    Pusza,
    Vica

    VálaszTörlés