2014. október 30., csütörtök

Albert Györgyi: Miért pont én?



Avagy A depresszió szorításában

Egy megosztó személy megosztó könyve. Akciós volt, és úgy gondoltam, hogy itt az ideje bezsebelni ezt a kötetet, amit alig tudtam letenni. Olvastam már korábban, bár akkor eléggé hányaveti munkát végeztem, most úgy döntöttem, megeszem.

Nem tudom, hogy mitől, de egészen hozzám közelinek érzem a kötet első felét. A második interjús részt annyira nem, bár az is hordoz rengeteg igazságot, viszont kétkedve fogadtam azon emberek önvallomását. Az kevésbé tűnt sötéten valóságosnak.


A szerzőről:

Albert Györgyi Budapesten született, 1964. május 9-én. Életének egy részét külföldön töltötte, így tanulhatott a nigériai egyetemen is, majd később visszajöttek Magyarországra, és tanulmányait itthon fejezte be.
A nyolcvanas évek közepétől, a kilencvenes évek közepéig különböző rádiók munkatársa, szerkesztője, műsorvezetője volt. Megfordult a Magyar Rádióban, a Petőfinél és a Calypsónál. Ezután tévés műsorvezetőként is tevékenykedett. Külföldi sztárokkal készített interjúi miatt szerették a legtöbben.
2008. október 3-án halt meg Budapesten.


Fülszöveg:
Tizenkét éve diagnosztizálták a depressziómat. Akkor azt hittem, ez annyit jelent, őrült vagyok, elmebeteg, bolond… A kilencvenes évek elején még jóval kevesebbet lehetett tudni erről a betegségről, mint ma. Könyvemet azért írtam, hogy segítsek a sorstársaimnak: ha elolvassák, reményeim szerint sokkal rövidebb ideig tartó és kevésbé éles fájdalmat éreznek majd, amikor meghallják a lesújtó ítéletet: depresszió.
Mint talán sokan emlékeznek rá, pályámat a nyolcvanas évek végén rádiós újságíróként kezdtem, később a képernyőn is felbukkantam. Egy ideje kulturális rendezvények, filmek sajtófőnöki teendőit végzem, általam tehetségesnek tartott művészeket népszerűsítek az írott sajtóban.
2000-ben elnyertem a Cosmopolitan női magazin nagydíját. „Te vagy a legjobb” voltam újságírói kategóriában.
Akkor azt írtam: „Szenvedélyem a klasszikus újságírás. Örömmel tölt el, ha sok-sok sztár után egy-egy fiatal, pályakezdő színészt-színésznőt én fedezek fel, és az én szememen keresztül ismertethetem meg őket a színházba járókkal, a magyar film szerelmeseivel.
Hiszek abba, hogy a szuverén, autonóm ember jutalmánál, a szabadságnál nincs nagyobb jutalom.”
Ez öt éve volt. Ma sem gondolom másként. Én ebben hiszek. Csak ebben.
Albert Györgyi

Kedvenc idézete(i)m:
1)
Nagyon szeretném, ha önmagamon is segíteni tudnék. Ha sikerülne kiírnom magamból az állandósult lelki nyomort.

2)
De lehet-e más eredménye, mint a csömör, a rosszkedv annak, ha évekig, évtizedekig el kell tussolnunk valódi életünket? Marad-e bármi is eredeti énünkből, ha a társadalom szerepjátékra kényszerít?

3)
Nincs a testnek oly baja, mi ne a lélekben gyökerezne! (…) Mióta néhányszor megkóstolt az őrület és a halál, igyekszem rendszeresen törődni a lelkemmel. Tessék, ezúttal is itt csücsülök a Pszichiátriai Klinikán (…)

4)
Na most én se cica, se baba, se házi, se asszony nem vagyok, édesnek meg utoljára három hónapos koromban tartottak, amikor gügyögve örültem egy mézeskalácsszívnek.

5)
Azt hiszem, a teljesítménykényszernél, a megfelelni vágyásnál fontosabb, hogy az ember legalább próbálja meg jól érezni magát abban, amit csinál.

6)
A társadalmi normák megtartása könnyű azoknak, akiknek elméjében sosem támad egészségtelen gondolat.

7)
Vannak az erősek, akik azonnal fölállnak, megrázzák magukat, és mennek tovább az életben. És vannak, akik tépelődnek, szomorkodnak, marcangolják önmagukat, és belebetegszenek saját önismeretük hiányába. Nem vagyunk egyformák. Egyikünk sem jobb vagy rosszabb, mint a másik. Csak… más.

8)
- Mi jut eszedbe először, ha a környezetedben kimondják a depresszió szót?
- Az, hogy nincs ennél alattomosabb betegség. Az érzés, hogy nem kellek ennek a világnak, mert nem vagyok elég jó, felemészti a lelket.

Vélemény:
 Senkit nem szeretnék azzal túráztatni, hogy tehet a betegségéről, vagy sem, vagy hogy egyáltalán mit/kit tartok én betegnek. Valószínű, hogy a véleményem sokatokkal egyáltalán nem lenne azonos, így ezt inkább hagyom. Őt betegnek tartom így visszanézve, és meg is magyarázza, mit miért érzett. Nem biztos, hogy engem ez így padlóra tudna vágni, mint őt a saját élete, persze mindenkinek a saját problémája a legnagyobb, és a bántalmazás, akár a lelki terror, vagy hogy nem lehet gyermeke, mindenki szemében máshogy csapódik le. Olvasva, leírva, ő egy borzalmat élt át, az örök „nem lehet” nyomasztotta.

Nem most olvastam ezt először, viszont most némely részével jobban tudtam azonosulni, míg mások kérdéseket ébresztettek bennem. Én sajnálom ezt a nőt, mert a szar dolgokat nem érdemelte meg, mint ahogy a legtöbbünk sem érdemli meg. Én szerettem őt műsorvezetőként, jól tudott kérdezni, egyfajta példaképem volt valamikor.

Önvallomásként tízpontos ez a könyv, mert őszinte, és pont azt tiszteltem benne, hogy bár máshogy látja a leírtak nagyját, mint én (mondjuk), mégis leírta. Kimondta. Valósággá tette. Valóságosabbá, mint amennyire addig volt.

Amiket átéreztem fejezetek borzasztóan elkezdtek nyomasztani, és amikor már a végén jártam, akkor is úgy éreztem, hogy a könyv hangulata rendesen rám telepedett.

Értékelés:
7/10
Aki vidám, és pozitív, és csicsergős, és napfényes, azoknak annyira nem ajánlatos ezt kezébe venni szerintem, mint azoknak, akik egy testközeli vallomást szeretnének olvasni a depresszióról.

Olvastátok már?
Tetszett?
Hogy vélekedtek a depresszióról?

2 megjegyzés:

  1. Szó szerint falod a könyveket! Gyors vagy, mint a villám!
    Nem olvastam tőle még semmit, de nagyjából tudod mit gondolok róla. Meg marad a csapzott hajú, karikás szemű, szöszös pulóveres, kicsit beteges, de mégis őszinte nőnek.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Ha nincs jobb dolgom, miért ne? :)
      Valószínű, hogy a legtöbb embernek ez a kép marad meg róla. Ha becsukom a szemem, akkor nekem is.

      Törlés